21.fejezet

Sziasztook!

Itt van a 21.fejezet!! :D 

Sokan kérdezték mi van Anaval és Aleckal. Nos ebben a fejezetben választ kaptok a kérdéseitekre, ugyanis az ő szemszögükből olvashatjátok! Minden véleményt nagy örömmel fogadok! Szóval kérem azokat a kommenteket! :D

komihatár: 7 (az én kommentjeim nem számítanak bele!) 

Szerintem 43 olvasóból 7 ember biztos tud írni valamit, szóval hajrá!

Csók és ölelés vagyis XoXo
Devonne Crescent

(Alec szemszöge)
Olyan rossz így látni Őt. Olyan, mintha halott lenne, de Michelle azt mondta, csak nagyon mélyen alszik és hogy minden rendbe jön. Rendbe? És az pontosan mit is jelent? A Brown-lányokról kiderült, hogy Vladimír lányai és még mi változtattuk át őket! A Volturi bízott bennük. Ők meg cserébe mit tettek? Elárultak minket és ebbe a kétes állapotba taszították kedvesem!-mérgemben belevertem egyet a falba, amitől azon egy repedés keletkezett.
- Alec.-tette vállamra kezét húgom, aki szintén aggódott Anaért, de szerintem nálam jobban nem aggódik senki, még a szülei sem! Nem bírtam tovább ülni és nézni, ahogy ott fekszik teljesen mozdulatlanul, így kimentem a szobából, majd a folyosó ablakán keresztül kiugrottam a kertbe, onnan pedig be az erdőbe. A fülemben csengtek Anabelle szavai.
- Alec, segítenem kell rajta! Védtelen velük szemben! -a tekintetéből kiolvastam, mennyire félti Katherine-t
- Kérlek, maradj itt! Demetri ott van vele. Te is tudod, hogy Dem az egyik legjobb harcos közülünk.-nyugtattam meg.
- Szeretnék segíteni! - Ahogy rám nézett azokkal a gyönyörű rubin színű szemeivel a lélegzetem is elállt.
- Én is!-mondta Solar. Aztán ismét Anara néztem és meghoztam életem egyik legszörnyűbb döntését. Hagytam, hogy harcoljon, holott védenem kellett volna. És most minden az én hibám! Miattam fekszik és lehet, hogy sohasem kel fel.-dühösen kettétörtem egy utamba kerülő fát.
- Mond csak Alec Volturi, mit ártott neked az a fa?-kérdezte mögülem Renata, nem tudom, mióta követ, de az az érzésem, hogy nem olyan rég. Nem fordultam meg, csak tovább futottam, egyedül akartam lenni. Egyedül a dühömmel. És nem tartott sokáig, míg kedvem támadt megölni pár vámpírt a Román-klánból. Már csak azt vettem észre, hogy Románia iránya felé futok.
- Alec!-Renata hangja most messzebbről érkezett- Lassíts!-mikor rájött, mi az úti célom, gyorsított a tempóján, így már csak 4 méter távolság volt köztünk.
- Nem mehetsz oda egyedül!-mondta- Vladimír nem lesz veled kegyes, ahogy Románia földjére teszed a lábad meghalsz! Egyedül senkinek sincs esélye velük szemben, még neked sem!-erre megálltam és enyhén felé fordítottam a fejem.
- Mi lesz, ha Ana felébred és te nem leszel mellette? -fojtatta-Szerinted kinek az arcát akarja meglátni először?- Nem válaszoltam. - Nem akarsz válaszolni? Hát legyen. Tudom, hogy a Volturiban magas rangod van, de attól még ne légy ennyire önfejű! -A szemébe néztem és megszólaltam.
- Amikor beleszerettem, akkor talán nem voltam az? Tudtam, kinek a lánya és gyűlöltem magam amiatt, hogy beleszerettem, de így lett és nem tudtam ellene semmit sem tenni. Miután megismertem a cselekedeteim többsége értelmetlen. Végre van okom arra, hogy megöljek pár vámpírt, erre te megállítanál? Az egészet Anabelleért teszem, ha ők nincsenek, akkor még mindig.. -hirtelen elnémultam, kerestem a szavakat és Renata készségesen segített befejezni helyettem a mondatot.
- Veled lenne.
- Igen.

(Anabelle sz.)
Nem tudom, hogy milyen régen szippantott magába a feketeség. Percek, órák esetleg napok telhettek el úgy, hogy én mit sem tudtam az idő múlásáról, bár még most sem tudom, mióta lehetek ezen a szörnyű helyen. Csak arra vágytam, hogy Alec karjai közt legyek. Látni akartam mélyvörös szemeit, ami minduntalan magával ragad; sötétbarna haját, amibe állandóan beleakartam túrni; azt akartam, hogy megöleljen, szorosan magához szorítson és sohase engedjen el; érezni akartam bódító illatát, amitől megrészegültem; azt akartam, hogy most azonnal mellettem legyen, de semmi se történt. Csak lebegtem a sötétségben és vártam, mikor lehetek ismét a való világ tagja.

(Alec sz.)
Otthagytam Renatát és futottam egészen Románia határáig, de ott megtorpantam. Ismét hallottam Renata kérdéseit, ezúttal a fejemből. De most válaszoltam is rájuk. Mi lesz, ha Ana felébred és te nem leszel mellette? Utálni fogom magam miatta, hogy akkor nem vagyok ott. Szerinted kinek az arcát akarja meglátni először? A kérdés teljesen hiábavaló, hiszen a választ ő is ugyan úgy tudta, ahogy én.
Nem tudom miért, de végül visszafordultam. A visszaúton egy fát sem bántottam, de sokkal gyorsabban szedtem a lábam, mint odafelé. Valamiféle sürgető érzés lett rajtam úrrá, amit nem értettem, csak annyit tudtam, hogy látni akarom, hogy Ana még mindig ott van az ágyában. Tudni akartam, hogy még minden ugyanúgy van-e , ahogy otthagytam. Nem bíbelődtem azzal, hogy az ajtón megyek be, helyette felmásztam afalon és beugrottam azon az ablakon, ahol azelőtt kiugrottam. Vámpír sebességgel Ana ajtajához rohantam és kinyitottam épp akkor, mikor megmozdult. Mintha hallottam volna, ahogy kővé dermedt szívem megdobban; Ana nemsokára felébred.