20.fejezet

Sziasztok drágáim! Meghoztam a  fejezete, annak pedig külön örülök, hogy ilyen hamar ilyen sok kommentet kaptam tőletek! :) A fejezetben főleg Catlyn és Solar szemszögével figyelhetitek az eseményeket és pár elég érdekes dolog kiderül, amit persze nem árulok el! ;)

Apropó, kaptam egy díjat Emm.-től, amit alul a többi díjhoz kitettem. Nem küldöm tovább és nem írok magamról semmit, mivel ezt már egy másik blogomon megtettem. Azoknak, akiknek elküldtem azt a díjat, azok tényleg megérdemelték és per pillanat nincs olyan történet (amit olvasok is) amely megérdemelné azt a címet.Remélem, megértitek. És akkor most jöjjön a fejezet! :D

(Christina)
- Édes istenem, valaki segítsen már! Ana.. Ana kérlek térj magadhoz! Ana nyisd ki a szemed! Gyerünk, kelj már fel! Ana!-hiába szólongattam, nem tért magához. A kastély is teljesen üres volt, pedig általában mindig van valaki. Amikor kéne, akkor miért nem jön valaki, hogy segítsen? A lányom itt fekszik és nem tudok rajta segíteni!
- Jöjjön már valaki!-a hangom átment sikításba és végre megjelent egy volturis katona...

(Adam)
Chelseavel egy részlegre voltunk beosztva. Egymás után gyűrtük le az újszülött hadsereg azon részét, amely megpróbált átverekedni rajtunk. Mi-tagadás, kicsit örültem ennek az egésznek. Amúgy is ráfért már a volturira egy jó kis bunyó.

(Sonja)
Samantha minden erejét beleadta a harcba és megpróbálta átállítani a mi oldalunkra az ellenséget. Persze a végén így is, úgyis meghaltak volna, de úgy talán nem lett volna olyan brutális. Na mindegy jobb előbb mint később, nem igaz? A lényeg, hogy Sam emiatt az egész koncentrálós izéje miatt teljesen kimerült és most én vigyázok rá, míg az ereje ismét vissza nem száll belé.

(Solar)
Árulók vagyunk! A volturi joggal akarhatja a kivégzésünket! És mindezt miért? Azért az emberért, aki miatt egész életemben szenvedtem! Ja és akkor még itt van az is, hogy az én drága hugicám mindenről tudott, de nem volt hajlandó megosztani velem ezeket az igencsak fontos információkat! Remélem, hogy Ananak nem lesz semmi baja. Cat erős, de... remélem, hogy azért annyira nem..

(Catlyn)
Útban hazafelé. Ez lehetne egy fejezet címe is.. Vaagy, ami még jobb: Hogyan légy vámpír, úgy ha apuci nem akarja. Igen, ez is lehetne. Szerintem a tervem, miszerint: a volturi segítségével elérem a célom, kolosszálisan működött! Bár Solarnak csak a végén mondhattam el mindent, de azt a pár másodpercnyi haragot -amit azonnal kiadott magából- még elviselem. Végtére is nem haragudhat rám örökké, nem de? Hiszen a húga vagyok. Azért kíváncsi vagyok, hogy hogyan rázta le Alec-ot; mert elvileg ő is vele volt. Na mindegy most indulunk haza apuhoz. Aztán gondolom meg is büntet azért, amit tettünk, dee ez így volt helyes! Hiszen végtére is, ha az apám vámpír én miért nem lehetek? Vagy talán nincs igazam?
- Cat, megérkeztünk.-szólt Solar és mikor felnéztem szembetaláltam magam a hatalmas -"R" betűvel díszített- kapuval. Cassandra megnyomott egy gombot és a kapu azonnal kinyílt előttünk.

(Solar)
Amint beléptünk, több felől is megrohamoztak bennünket a katonák. Cat nem mozdult, csak erősen koncentrált, ahogy én is. Néhány pillanat múlva, mikor ismét kinyitottam a szemem, néhány jégbe fagyott és pár élettelennek mondható vámpírt láttam magam előtt. Apánk és egy fiú, aki nagyon hasonlított ránk, a fenti emelvényen állt és nézte a "bevonulási ceremóniánkat", majd kezeit felemelte és szép lassan, de határozottan összecsapta tenyerét pontosan háromszor.

(Catlyn)
Az a három taps sértette a fülemet. Mintha ezzel azt fejezné ki, hogy: "Bravó, elértétek, amit akartatók. De még így is én győztem." Hirtelen úgy éreztem magam, mintha a falak bekebeleznének. Egy aprócska porszem voltam csupán apám világában, ahol csak az számít, hogy legyőzzék a volturit. Az apám mellett álló fiú felbőszített, már csak azzal is, hogy eleve ott áll mellette. Úgy éreztem, hogy elveszi tőlem azt, ami még csak soha nem is volt az enyém, vagy bárki másé a családból..
- Nem élesztenétek őket fel? Szükségem van még rájuk!-szólalt meg a Román-klán vezére, a mi "drága", "kedves" apukánk.- Egy darabig..-tette hozzá halkabban. Solar azonnal engedelmeskedett, bár az arcáról leolvasva inkább hagyta volna őket úgy, ahogy vannak. Én pár másodperc késéssel szántam csak rá magam, arra, hogy hozzálássak a feladatomhoz, amit el kellett végeznem, különben akár... bármit tehetett velem, hiszen az apám.
- Kész vagytok már?-mondta kissé türelmetlenül.
- Parancsára felség, kész!-mondtam egy csepp kedvesség nélkül.
- Ne merészelj ilyen hangnemben beszélni velem Catlyn! - a szemei dühtől szikráztak, és jól esett hogy felidegesíthetem.
- Nocsak, emlékszel még a nevemre? Utoljára azt mondtad, hogy igyekszel elfelejteni magát a gondolatot, hogy egyáltalán van két lányod. - a szavaim hallatára csak még dühösebb lett, de ugyan akkor kicsit csodálkozott is azon, hogy szembe merek szállni vele.
- Milyen jól emlékszel rá, ahhoz képest, hogy akkor még ember voltál. Egyszerű semmirekellő ember fattyú.-az utolsó mondatot undorodva mondta ki. Így gondolja? Ember fattyú?
- A Te "egyszerű semmirekellő ember fattyúd" nem igaz? Bánod, hogy megszülettünk? Vagy csak engem bánsz?
- Igen, bánom. De ha már így lett, beletörődöm abba, hogy mind ketten éltek...
- Meg akartál öletni! -vágott a szavába Solar, aki eddig a pillanatig néma csendben hallgatta apánkkal vívott szópárbajomat. A fiú, aki apánk mellett állt kíváncsian fordult felé, majd lesétált a lépcsőn és szembefordult velünk.
- Stefan, te ebbe ne bonyolódj bele! -hát igen, már rá is mérges volt, de hogy miért azt sajna nem tudom- Azonnal gyere ide vissza!
- Ne bonyolódjak bele? -nevetett fel keserűen, majd apánk felé fordult- Te is tudod, hogy ennek az egésznek a közepén vagyok épp úgy, ahogy ők!
- Stefan...
- Nem! Igazuk van. Miért akartad megöletni őket? Talán engem is megölettél volna? Lehet, hogy meg is próbáltad, csak én épp nem tudtam róla!
- Stefan, nem tűröm el tőled ezt a hangnemet! -na most aztán tényleg mérges lett, de sajna nem rám. Ki ez a Stefan? - Kísérd el őket a szobájukig, aztán pedig beszélünk erről az egészről.
- Jó.- Stefan hangja fojtott volt; elsétált előttem, és tovább indult Solar felé, de előtte megállt, ránézett és beleszagolt a levegőbe. A szemei azonnal éjfeketévé változtak és láttam rajta, igencsak türtőztetnie kell magát, nehogy rátámadjon Solarra. Az a hülye Adam! Nem igaz hogy nem tudta a nővéremben tartani a mérgét! Stefan elfordult tőle, majd tovább indult egy fekete ajtó irányába, előtte megállt és kérdőn nézett ránk. Mi pedig követtük őt..

még mindig komihatár!! 7
by Niki