5.fejezet

(Anabelle)

Egy fedett helyiségbe értünk, aztán semmi, mintha minden eltünt volna. Később éreztem, amint fekszek valmin, gondolom egy ágyon, de még mindig nyag fájdalmaim vannak és hallok valamiféle sikítozást, a hangból ítélve az enyém. Az égető érzés viszont már kezdett csillapodni.

- Meddig lesz még ilyen?-kérdezte egy hang, azt hiszem Katy.

- Még csak két napja tart. Általában az egész három napig tart.-válaszolta egy másik hang, talán Jane lehetett az.

- Ezt nem hiszem, el miért pont akkor kell küldetésre mennem, mikor ez történik.-mondta egy férfi hang.

- Alec nyugodj le. Ettől nem lesz jobb neki.-mondta egy másik férfi hang is.

- Mindannyian nyugodjatok le.-szólt rájuk anyu. Az ő hangját felismertem, és biztos voltam benne hogy ő az.

- Már hall minket.-mondta Katy. Valaki kopogtatott az ajtón. Aztán valaki odament hozzá és kinyitotta.

- Mester.-mondta ekkor Jane, majd Alec és az a másik fiú, aki Demetri lehetett.

- Aro.-mondta anyu.

- Christina, tudom, hogy nem látsz szívesen.-mondta keserűen. Hírtelen olyan szomorú lettem.- De Anabelle a lányom, és jogom van mellette lenni.

Szóval, ez az Aro, akit Jane, Demetri és... Alec-mikor Alecre gondoltam jobb kedvem lett.- mesternek szólít, az az én apám. Szóval még is él; és van egy apám.

- Fél óra múlva kinyitja a szemét.-mondta ekkor Katy.

- Biztos vagy benne?-kérdezte Alec.- Az átváltozás mindenkinél három napig tart.

- Igen, biztos vagyok benne. Ő félvér, mint én így félig már vámpír. Nem fog sokáig tartani. És mindannyiunktól külömb lesz.-mondta Katy.

Most rólam beszélnek?

- Christina?-kérdezte Aro, vagy a mester, vagy az apám, vagy nem tudom ki.

- Rendben.-válaszolt neki anyu. Ekkor egy valaki hozzáért a kezemhez. Olyan érzésem lett mintha a gondolataim közt turkálna ez a valaki.

- Igen, rólad beszélünk Anabelle.-válaszolt Aro a gondolatban feltett kérdésemre.

Olvas a gondolataimban?

- Igen.-válaszolt megint Aro.

Ez... furcsa, de az ilyen furcsaságokhoz már hozzászoktam. Kérdezhetek valamit?

- Természetesen.-válaszolt ismét.

Szóval ebben a szobában most hány ember van?

- Bizonyos szinten csak egy, Katy.-mondta.

És a többiek mind... vámpírok?

- Igen, mindenki aki ebben a kastélyban él, kivéve Giannat ő ember.-válaszolt.

Értem. És az aki megtámadott...-hírtelen lepergett a szemem előt minden, az egész támadás, majd meghallottam egy morgást, ami a szobából jött. Biztos voltam benne hogy Aro volt.- ő is... az?

- Csak az volt. Demetri és Felix elégette. Jane pedig elhozott ide.-mondta.

Értem, megköszönné a nevemben?

- Természetesen.-mondta és érzékeltem, amint a többiek felé fordul.- Demetri, Felix, Jane. Anabelle szeretné megköszönni, hogy megmentettétek. És én is. Ha nem vagytok ott... nem merek belegondolni, hogy mi lett volna. És... Alec nem lehetsz mindig ott hogy megvédd.

- Tudom, de...-Alec magyarázkodni próbált, de anyu félbeszakította.

- Nem a te hibád, Alec, te mindent megtettél érte.

Kérem mondja meg Alecnek, hogy nem tehet róla, nem az ő hibája volt, hanem az enyém, ha nem szökök ki akkor... akkor most nics ez az egész. Kérem, nem bírom elviselni hogy ilyen szomorú.-mondtam Aronak gondolatban.

- Alec, Anabelle azt mondja, nem tehetsz róla; ha nem szökik ki az akkor ez az egész meg sem történik. És fáj neki, hogy halja a hangodon milyen szomorú vagy.-mondt Aro Alecnek.

Ki van bent a szobában? Azt tudom, hogy Alec, Jane, Demetri, Katy, anyu, Felix, meg te... Aro, de van még valaki bent?

- Csak Rose maradt ki, de őt nem ismered.-válaszolt.

Értem. Meddig tart még ez az egész?

- Katy, mennyi idő van még hátra?-kérdezte Aro, Katyt.

- Már csak öt perc.- hangzott Katy megnyugtató válasza.

- Mester, mi most megyünk. Le kell váltanunk Santiagot és Sonját.-mondta Demetri.

- Menyjetek csak.-mondta Aro.

- Én is megyek, megnézem anyut.-mondta Katy.

- Mester, mi kint várunk, Aleckel.-mondta Jane és ők is kimentek.

- Velük megyek.-jelentette ki azt hiszem Rose. Aztán néma csend.Csak Aro és anyu maradt a szobában.

- Gondolom, jobb lesz ha én is megyek.-mondta szomorúan Aro, majd elengedte a kezem és végigsimított az arcomon. Végül hallottam, ahogy nyílik az ajtó, majd ismét bezárul.

Miért ment el? Ha az apám akkor maradjon itt!-gondoltam, majd kinyitottam a szemem. Anyu arcára pillantottam.

- Anyu.-mondtam és felültem.

- Jaj,kicsim.-mondta és könnyek nélkül sírni kezdett.

- Miért ment el?-kérdeztem. Tudtam, hogy érti kiről beszélek.

- Nos... mikor megszüledtél, én... haldokoltam és ő átváltoztattott, olyánna amilyen ő is. Dühös lettem, és elhagytam a kastélyt veled együtt, azzal a kikötéssel, hogy nem hagyhatjuk el Volterrát.

- De miért mondtad azt, hogy meghalt?

- Nos, ez félig igaz, mivel a vámpírok  nem élő lények. Hanem halhatatlanok.-válaszolt a kérdésemre.

- Szóval Michelle és te, végig... végig vámpírok voltatok? Ezért nem ettetek velünk és nem aludtatok és a bőrötök. Ez mindent megmagyaráz. De Sandra ember. És mi Katyvel...

- Csak Katy.

- Hogy-hogy?

- Mikor... mikor Daniel megharapott... tudod, a vámpíroknak van egyfajta mérgük és mikor megharapott a méreg a szervezetedbe jutott. És ettől a méregtől...

- Váltam olyanná mint ti.

- Igen.

- Miért hazudtatok?

- Nem akartam, hogy olyan világban élj, ahol vámpírok élnek.

- Dehát... félig én is az voltam.

- Tudom.

- Nem jöhetne be? Mégis csak az apám.-mondtam anyunak, aki bólintott. Az ajtóhoz lépett, majd kinyitotta. Aro belépett rajta. Viszonylag hosszú, koromfekete haja van, a böre már majd nem áttetsző,  ugyan olyan vörös a szeme mint Janenek és úgy mozog mintha lebegne.

- Szerbusz kedvesem.-köszönt mikor belépet. Amint betette a lábád az ajtón anyu kiszaladt a szobából. Aro lehajtotta fejet, ismét szomorú volt.- A nevem Aro Volturi.-mutatkozott be.

- Öm izé, hello. Miért hívja mindenki mesternek?-kérdeztem. Bár azt gondoltam, hogy a hello nem a legmegfelelőbb köszönés, de nem nagyon tudtam mást kinyögni.

- Mert a Volturi vezetői közé tartozom.

- Értem, és én hogy...-nem tudtam befejezni a mondatot, nem találtam jó szót rá.

- Hogy hívj?-kérdezte mosolyogva, mire én bólintottam.- Hát, nem tudom az apád vagyok, de azt hiszem nem érdemeltem ki az "apa" szót így maradjunk az Aronál. És nyugottan tegezz, mégis csak a lányom vagy.

- Hát, rendben, köszönöm, Aro.-mondtam.- És most mi lesz? Itt maradunk vagy visszamegyünk?

- Azt... sajnos nem tudom. Erre csak édesanyád tudna válaszolni.-mondta szomorúan.- Mindenesetre egy hónapra minimum itt kell maradnod, mivel most újszülött vámpír vagy és, az újszülötteknek nincs önuralmuk. És könnyedén rátámadhatnak az emberekre.

- Értem.-mondtam mosolyogva.- Legalább még egy hónapig itt lehetünk.

- Igen, nos abban viszont nem vagyok biztos, hogy Christina, Michelle és Katy is itt marad-e.-mondta.

- Oh.-mondtam. Kopogtattak.

- Igen?-kérdezett ki Aro. Az ajtó kinyílt, ami előtt Jane állt. Világosban még szebb mint sötétben.

- Mester, Renata szólt, hogy meny a trónterembe.- mondta.- Christina és Michelle is ott van.

- Azonnal indulok, megkérhetnélek rá, hogy maradj addig Anabellelel?-kérdezte kedvesen Aro.

- Temészetesen mester.-válaszolt Jane egy angyali mosolyal az arcán.

- Csak Ana.-mondtam mosolyogva.

- Rendben.-mondta Aro és elment a trónterem felé. Amint Aro elment Jane a nyakamba ugrott.

- Úgy örülök hogy már jól vagy!-mondta csilingelő hangján.

- Én is, de azért ne fújts meg.-mondtam nevetve. Leszált rólam és az ágy mellett állt.

- Ülj le.-mondtam.

- Igen is!-válaszolta, majd ismét nevetett.

- Jane, köszönöm.

- Semmiség, és örülök, hogy végre itt vagy.

- Jane, kérdezhetek valamit?-kérdeztem.

- Persze.

- Nekem is olyan rubinvörös a szemem mint neked?

- Igen.

- És, elmondanád mit kell tudnom a vámpírokról? Tudom butaság, de egész életemben félvér voltam és nem tudtam róla semmit.

- Mindent elmondok, amit csak szeretnél. Szóval, azért vörös a szemünk mert ember vért iszunk, ha szomjasak leszünk akkor obszidián színű. A bőrünk csillog a napfényben, ezért nem mehettetek ki a napfényre sohasem. Vampírok érzékszervei sokkal fejlettebbek mint az embereké, és mellesleg gyorsabbak is. Nem dobog a szívünk és nem eszünk emberi ételt. Nem sírunk, nem pirulunk el, az örökkévalóságig így fogunk kinézni.

- És látszódunk a tükörben?-kérdeztem mire elnevette magát.

- Igen. És mellesleg nem alszunk koporsókban, nem félünk a fokhagymától, a keresztől, sőt még a szentelt víz sem árt nekünk!

- Öm, értem.-mondtam, majd hírtelen eszembe jutott valami- Hol van Katy?

- Úgy tudom, hogy Scarlettel elindultak megkeresni Demetrit.

- Értem és hol van... Alec?-kérdeztem lesütött szemekkel.

- Hát... Alec, gyere be!-mondta Jane és az ajtó felé nézett. Követtem a pillantását, majd megláttam Alecet. Alec megállt az ajtóban. Jane felpattant és behúzta a szobába, majd egy kicsit gonoszul nézte.

Istenem, milyen helyes...

Még csodáltam egy ideig Alecet, de ahogy láttam ő is pont ugyan ezt tette velem. Jane csak a szemeit forgatta majd megszólalt.

- Mondjatok már valamit.

- Szia.-köszönt először Alec.

- Szia.-köszöntem vissza. Aztán újjab néma csend.Jane hangosan kifújta a levegőt.

- Lehetetlenek vagytok! Figyelj Ana, én most elmegyek megkeresni Scarletet, majd nemsokára jövök. Alec addig itt maradnál Anaval?

- Természetesen.-mondta Alec mosolyogva. Hírtelen úgyérezten menten elolvadok. Közben Jane kisliszolt az ajtón, ezzel elérte, hogy kettesben maradjunk. Alec leült az ágy szélére közben végig engem figyelt.

- Alec.. én.. köszönöm..-mondtam akadozva, nehéz normálisan beszélni ha a közeledben egy ilyen tökéletes személy tartózkodik. Alec szeme egy pillanatra felcsillant, majd elsötétült.

- Ne köszöny semmit, én... ha ott lettem volna veled ez nem történik meg...-kezdte megint, azt az elméletét miszerint ez az egész az ő hibája, de most félbe tudtam szakítani.

- Alec, kérlek. Ne mondj ilyeneket. Rosz hallani, hogy szomorú vagy.-épp ellenkezni próbált de nem hagytam neki.- Alec, kérlek.

Alec végigsimított az arcomon. Olyan lágyan mintha kárt tehetne bennem. Ahol a bőre és az én bőröm találkozott ott fura melegség fogott el. Alec egy pillanatra megremegett, majd elvette a kezét és megszólalt.

- Rendben.

- Kérdezhetek valamit?-kérdeztem félénken.

- Bármit.-vágta rá egyből. Kicsit gyorsabban a kelleténél, ezen elmosolyodtam. Mire Alec felnyögött, igaz nagyon halk volt, de szerncsére a vámpírhallásnak hallottam.

- Szóval... Mire gondoltál amikor láttad, hogy Sandra meg akar pofozni?-kíváncsiskodtam.

- Én... arról nem beszélnék.-mondta.

Azért is kiszedem belőle!

- Miért nem?

- Hát mikor észrevettem mire készül... én.. képes lettem volna megölni azért ha egy újjal is hozzád ér...-mondta. Utánna elfordult és úgy folytatta.- Tudom szörnyeteg vagyok. És megértem, hogyha ezért soha többé nem álnál velem szóba...- Alec abbahagyta, de nem fordult vissza. Kénytelen voltam cselekedni.

Kitakaróztam és közelebb ültem Alechez. Nem fordult vissza. Lassan kinyújtottam a kezem majd megérintettem az arcát, ahogyan ő az enyémet. Újra átjárt az előbb érzett melegség, majd egy jóleső borzongás is. Alec még mindig nem fordult vissza, de éreztem ahogyan megremeg.Ujjaimmal lassan megrajzoltam az arca minden eggyes vonalát. Legutóljára hagytam a száját, mikor oda értem sóhajtott és felém fordult, így kénytelen voltam elvenni a kezem.

- Mért teszed ezt velem?

- Én... nem tudom... - igazából azért mert jólesik, de ezt nem mondhatom.- Valahogy el kellett érnem hogy visszafordulj.

- Talán... roszul tettem?-kérdeztem és reméltem, hogy azt mondja nem.

- Nem.-vágta rá megint, amitől ismét elmosolyodtam. Alec is elmosolyodott, közben férrehúzott egy tincset az arcomról.

- Ez kinek a szobája?-kérdeztem végül mivel abban biztos voltam, hogy nem az enyém.
- Aro-é.
- Akkor miért vagyok itt? Nincs vendégszobátok?-kérdeztem. Elmosolyodott, imádtam, amikor mosolygott.
- Mert máshova akkor nem tudtunk vinni. Jane rögtön ide hozott téged, és Aro azt mondta, hogy tegyen le téged az ágyra és azóta ott vagy... Ha belegondolok sok mindent meg kell köszönnöm a testvéremnek.
- Testvérednek?-kérdeztem értetlenül.
- Igen, Jane az ikertestvérem.
- Most hogy így mondod, tényleg nagyon hasonlítotok egymásra.-mondta mire felnevetett. Az ajtóban megláttam egy férfit, akit még eddig nem láttam, bár a Volturi nagyrészét még nem láttam. Alec látta hogy az ajtót figyelem megfordult és köszönt az ajtóban állónak.
- Adam.-biccentett.
- Alec.-biccentett Adam is.- Jó látni nevetni! A lány kicsoda? És mit kerestek itt?
- Ő Aro egyik személyi testőre.-suttogta a fülembe Alec. Felállt, majd utánna én is.
- Ő itt Anabelle Summer.-mutatott felém Alec.
- Oh, én sajnálom.-mondta a férfi és meghajolt előttem.
- Sajnálhatod is, örülj, hogy nem jelentem a mesternek! Maradj itt, vigyázz a mester szobájára, én addig megmutatom Anabellenek a szobáját.- mondta Alec. Adam ott maradt a szoba előtt mi pedig elindultunk az emeletre. Egy kicsinyke folyosóra értünk amin emberitempóban sétáltunk végig. A folyosó minden oldalán szobák voltak, a szobák ajtaján pedig nevek. Az eggyik oldalon: Heidi, Sonja, Renata, Santiago, Adam, Scarlet, Alexandra. Míg a másik oldalon: Felix és Rose, Afton és Chelsea, Shamanta, Jane, Alec, Demetri. Aztán egymással szemben 2-2 ajtó a bal oldaliakon nem volt név, a jobb oldaliakra pedig az volt írva: Katherine, Anabelle.
- Ezek a mi.. szobáink?-kérdeztem és végighúztam a kezem az ajtóba vésett betűkün. Minden egyes betű szépen belevésve az ajtóba. Egy embernek egy ilyen munka kb 3 hónapig tart, nem hogy kettő napba!
- És még nem is láttad belülről.-mondta mosolyogva és kinyitotta szobám ajtaját. A szoba egyszerűen mesés. Barna és fehér, ami magában nem lenne annyira szép, de ez a szoba így tökéletes. A padlón sötétbarna parketta van, amit egy barna-fehér kockás szőnyeggel takartak le. Az ágy is ugyan olyan barna-fehér volt mint a szobában szinte minden, kivéve az ablak mellé állított növényeket.
- Ez gyönyörű.-mondtam meghatottan.
- Igen, elmegy, de a régi szobád sem volt olyan ronda.-mondta Alec.
- Te jártál a szobámba?-erre lesütötte a szemét.
- Hát.. igazából nem, csak az ablakon keresztül láttam.
- Az ablakból néztél?
- Nem, dehogy!-tiltakozott gyorsan- Csak... mikor aludtál.
- Szóval nézted ahogy alszom?
- Úgy valahogy.
- Ha nem szöktem volna el akkor láttalak volna az ablakban?
- Nem hinném, aznap ugyanis felderítésre kellett mennem.
- Értem.-valaki kopogtatott.

- Szabad.-mondtam és belépett az ajtón Jane.

- Végre hogy megvagytok, már mindenhol kerestelek.-mondta.

- Mindenhol?-kérdeztem.

- Igen. Előszőr Aro szobájába mentem, de ott Adam azt mondta Alec elkisért a szobádba.-mondta mosolyogva, majd Alec felé fordult- Ja igen, és azt mondta, hogy kérjelek meg rá, hogy ne mond el a Mesternek.

- Idáig nem terveztem. Miért kerestél?-kérdezte Alec.

- Oh, persze, Heidi és Rose nemsokára megérkezik.

- Rendben, nemsokára megyünk.-válaszolt Alec, majd Jane távozott a szobámból.

- Ki az a Heidi és ki az a Rose?

- Két Volturis.

- Konkrétabban?

- Ők hozzák... az ételt.

- Oh, értem.

(Katy)

Elszántan indultam megkeresni Demetrit. Meg akartam ismerni. És ebben Scarlet segített. Elvezetett egészen a nyugati kapuig ahol Demetri és Felix őrködött.

- Sziasztok srácok!-köszönt nekik mikor hallótávolságon belül voltunk.

- Sziasztok!-köszöntem én is. Demetri, amint észrevett úgy állt mintha egy kőszobor lenne. Felix viszon köszönt nekünk.

- Sziasztok, miért jöttetek?-kérdezte Felix.

- Le kell váltanom Demtrit, Katy pedig elkísért.-hazudott Scarlet.

- Értem, ez esetben...-mondta Felix, majd gonsozul elvigyorodott.- Hé, Dem ha lehet akkor ne csorgasd ennyire a nyálad, még feltünik neki!

Demetri válaszképp gonoszul nézett rá, majd Scarletre mosolygott. Scarlett visszamosolygott majd megszólalt.
- Demetri, nem kisérnéd vissza Katherinet?-kérdezte Scar mire Dem és Felix furán néztek.- Oh, szóval nem tudtátok, hogy a Katy az csak a beceneve?
- Nem.-mondta Felixel és Demetri egyszerre.
- Aha. Szóval visszakiséred?-kérdezte türelmetlenül.- Csak azért kérdem mert még új itt és nem akarom, hogy eltévedjen, de ha te nem tudod akkor szólhatok Felixnek is, hogy...
- Nem! Én majd visszakisérem.-mondta Dem.
- Végre, hogy észbekaptál öcskös!-röhögött Felix. Mire Scar nyakon vágta.- Na várj csak ezért még kapsz!- Felix nekiugrott Scarletnek, és ütni próbálta ahol csak tudta, de Scarlet sem hagyta magát, ugyan úgy ütötte Felixet ahogy Felix őt.
- Nem lesz bajuk.-mondta Demetri, majd elindultunk vissza a palotába.
- Hogy érted hogy nem lesz bajuk?
- Mindketten ugyan olyan erősek, így nem tudnak ártani egymásnak. Ők a legjobb harcosaink.
- Akkor most megnyugodtam.-mondtam mosolyogva és elértük a kastélyt.
- Hát, megérkeztünk...-mondta Demetri.
- Van kedved sétálni? Megmutathatnád azt a kertet a kastély mögött.
- Igen.-mondta mosolyogva és elindultunk a kert felé. Majd a kertben leültünk egy padra.
- Tudod, te mindent tudsz rólam... vagyis mostmár mindent, de én ezzel ellentétben semmit sem tudok róllad, mesélnél magadról?-mondtam és megpróbáltam kiskutyaszemmekkel nézni.
- Rendben, mit szeretnél tudni?
- Hát...-gondolkoztam hogy mit kérdezhetnék, majd végül kinyögtem valami értelmes kérdést- van családod?
- Volt. Egy vulkán kitörésben vesztettem el őket.
- Oh, én nagyon sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni...-próbáltam magyarázkodni, de közbevágott.
- Semmi gond, már amúgy is régen történt az egész. Túl régen. De inkább kérdezz mást.
- Mikor születtél?
- Időszámításunk előtt 900-ban.
- Hű, és hogy kerültél a Volturi hoz?
- A családom halála után évekig bújkáltam, majd nagyon sok gazdám volt, de egyikhez sem voltam elég hűséges ezért kirúgtak. Utánna gladiátorkodtam és megsebzett egy nyíl épp a halálomon voltam amikor Aro megvett és vámpírrá tett.
- Hű.-mást nem tudtam kinyögni. Dem rámmosolygott, majd felállt.
- Ideje menni, már késő van és neked aludnod kell.
- De nem vagyok álmos.-mondtam és megpróbáltam elnyomni egy ásítást. Dem válaszképp rámmosolygott.
- Akkor megkereshetnénk az unokatestvéredet.-ajánlotta fel. Lehunytam a szemem és megnéztem hogy épp hol van.
- Egy barna szobában ül és beszélget Aleckel. Vagyis, csak beszélgetett, elindultak a trónterem felé.
- Oh, akkor bizonyára megérkezett Heidi és Rose...
- A trónteremben egy csomó ember van...-ekkor hírtelen rámszólt Demetri.
- Hagyd abba!-mikor látta, hogy megijedtem, gyengéden folytatta- Nem akarom, hogy lásd.
- Rendben. Akkor inkább mennyünk emberi tempóban vissza.
- Biztos? Már nagyon fáradt lehetsz...
- Biztos.-mosolyogtam rá.

(Alec)
Hihetetlen, Anabelle itt áll mellölem egy karnyújtásnyira és még hozzá sem érek. De hiszen Ő Aro lánya, még szép, hogy nem érek hozzá, sokkal magasabb a rangja mint nekem, különben sem hiszem, hogy Aro, vagy a többiek hagynák, és miért is lenne szerelmes pont belém? Belém, egy egyszerű vámpírfiúba. Én csak egy szörnyeteg vagyok. Kizárt, hogy valaha is belém szeretne egy angyal. Mert ő az, egy igazi angyal. Egy angyal, akit nem azért küldtek, hogy beleszeressen egy pokolbéli lénybe. Itt áll mellettem, és ahogy rámmosolyog... Alec, térj már magadhoz, ez csak egy lány. Az isten szerelmére! Nem bámulhatod úgy mintha a világ egyetlen teremtése lenne. Nem gondolhatod azt, hogy egyszer... talán szeretni fog.-mondogattam magamnak. De azért kiváncs lennék mit felelne, ha megkérdezném: "Figyelj Ana, esetleg tetszek neked?"
- Nem.-suttogta Ana. Hírtelen kővé dermedtem. Arra válaszolt amit gondolatban kérdeztem? De nem is ez a lényeg, hanem, ha mégis a gondolatomra válaszolt akkor is azt mondta hogy nem...
- Ez nem lehet...-suttogta még mindig. Oké, már biztos nem a gondolatomra válaszolt. Hírtelen remény csillant bennem. Akkor lehet, hogy az előbbit nem is nekem szánta?
- Alex...-suttogott ismét Ana. Mi? Alex? Nem Alec-et akart mondani? De Ana nem rám nézett, a hatalmas kapun belépő embereket nézte. Közüllük is egyet. Egy körülbelül 185 cm magas, zöldes-barna szemű, barna hajú férfit. Nem tudom mi olyan különleges ebben az Alexben, ha csak az nem... te jó ég, én tényleg vak vagyok. Hiszen ő egy vámpír! Ahogy körbenéztem a teremben, mindenki őt nézte. Az embereg nyugtalanok voltak, érezték a rájuk leselkedő veszélyt. Úgy tűnik Aro most nem mondja a szokásos beszédét. Amint ezt gondoltam Aro szóra nyitotta a száját.
- Üdvözlöm önöket Volterrában, a túrájuknak ezennel vége, reméljük évezték. Heidi kérlek kísérd őket vissza.
- Mi?-tátogta hangtalanul a szavakat Heidi.
- Menyj!
- Igen is!- mondta és kitessékelte az embereket a teremből, egyedül az az Alex nevű vámpír maradt bent.

(Ana)
- Minek köszönhetjük a látogatást?-kérdezte Aro, amint Heidi kivezette az embereket.
- Épp a közelben jártam és gondoltam benézek.-válaszolt neki Alex. Lehet, hogy Katherine nem tudná megmondani, hogy ki ő, de én igen. Ő az apja és úgy tűnik, szintén vámpír.
- Neked halotnak kéne lenned!-kiáltotta Mich.
- Lehet, drágám, de, amint azt te is láthatod, itt vagyok.- válaszolt mosolyogva.
- Chelsea, nem tudnád...-kezdte apu, vagyis Aro. Úgy tűnik, már kezdem megszokni, hogy van egy apám, aki "él".
- Nem!-vágott közbe Mich.- Attól semmi sem lesz jobb.
- Michelle, kérlek, legalább had hallgassuk végig.-szólt ekkor anyu.
- Rendben.-mondta Mich grimaszolva és visszaállt anyu mellé.
- Christina.-bólintott Alex, talán valami köszön helyett, anyu visszabólintott. Alex végignézett mindenkin. Aztán kiszúrt engem a tömegből.- Oh, bizonyára, te lehetsz Anabelle.-mondta és meghajolt. Na jó ebből elegem van, miért hajolgat előttem mindenki?- Jócskán megnőttél ez alatt a hét év alatt, bár... a szemed..-elfordítottam az arcom, hogy ne lásson.- Áh, már értem, csatlakoztál apád hoz...
- Ennek ahoz semmi köze!-mondta ekkor anyu.
- Akkor mégis miért, olyan a szeme?
- Alex! Mond el miért jöttél, aztán menyj!
- Látni akarom a lányom!-mondta, mire síri csend telepedett az egész kastélyra. A kastély északi fele felől lépteket hallottam. Két "ember" jött arról, az eggyik hírtelen lefékezett. A másik is megállt. Úgy tűnik, ebből az egézből, senki nem hall semmit, csak én.
- Mi történ, Katy?-kérdezte Demetri, és úgy tűnik ezt sem hallják, úgy tűnik, nekem jobb a fülem, mint nekik.
- Valaki... valaki azért jött ide, hogy lásson... most épp a trónteremben van. A mester döntésére vár.-hallottam meg Katyt is.
- És, hogy fog dönteni?
- Azt nem látom tisztán, talán még nem döntött róla.
- Menyjünk.
- És ha az a férfi azért jött hogy bántson?
- Akkor velem fog szembekerülni, és biztosíthatlak róla, senki nem engedné, hogy bajod essen.-nyugtatta meg  Dem, majd ismét hallottam a lépteiket, de ezúttal már futottak. Úgy nagyából 2mp-re á már a többiek is hallották, amint erre szaladnak.
- Majd Katherine eldönti, akar-e magával találkozni.-mondtam Alex felé fordulva.
- Ahogy hallom, már megtette.-mosolygott. Szúrós pillantást vetettem felé, és kinyílt az ajtó. Demetri és Katy lépett be rajta. Katy szorosan fogta Dem karját, aminek, ahogy látom, Dem örül, bár ő is ugyan olyan nyugtalan mint bármelyikönk. Katy Demetrire nézet, fejével felém intett és hozzánk sétáltak. Katherine elengedte Dem karját és szorosan mellém állt.
- Katherine..-kezdte Alex, de szerencsére apu pillantásától csendben maradt.
- Katherine, ez az ember azért jött, hogy láthasson...-vette át a szót Aro, mire Katy bólintott, jelezve, hogy már tud róla.- Ismered ezt az embert?- Katy a fejét rázta.- Meg akarod ismerni?-ismét a fejét rázta- Még akkor sem, ha azt mondom, hogy ő az apád?- Katy erre egy időre ledermedt rámnézett én pedig bólintottam, jelezve, hogy ez az igazság. Katherine nyelt egyet, Alex felé fordult és szóra nyitotta a száját...

Anabelle szobája:

Alex Gregori Smith:

4.fejezet

(Anabelle)

Késő estig vártam rá, hogy anyu végre hazaérjen. Bár Michelle azt mondta, hogy nyugodtan aludjak, mert anyu későn ér haza, de nem akartam aludni. Inkább gondolkodtam. Sok furcsaság van az életünkben, és a többségére sosem találok választ.

Egy. Vagy anyu vagy Michelle eltűnik, amikor besötétedik és általában hajnalban térnek vissza.

Kettő. Sohasem esznek az ételből,  amit főznek.

Három. Kiderült hogy anyu tud valami izét csinálni a növényekkel és... bár ez nem biztos, lehet hogy gondolat olvasó is.

Négy. Michelleről kiderült hogy megtudja mutatni képekben a gondolatait. Katyről pedig az hogy látja jövőt és a jelent.

Öt. Én nem vagyok képes semmire.

Hat. Mindenki szeme kék, az enyém barna. Talán ez nem tartozik ide, de furcsa.

Hét. Se anyu, se Michelle nem árulja el nekünk, hogy ki az apánk.

Nyolc. Mindannyiunk bőre hófehér, és... anyuék azt mondják allergiásak vagyunk a napra. De ilyen nincs! Én nem hinném hogy ez igaz lenne...

Kilenc. Két ember. Nevükön nevezve Alec és Demetri követett minket, ma. Pontosabban meg akartak minket védeni. De nem egyszerre kettőnket, hanem külön-külön. Demetri Katyt, míg Alec engem. - Hírtelen megborzongtam, de ez nem olyan rosz borzongás volt mint amik a filmekben vannak, hanem épp ellenkezőleg. Nagyon is jól esett. Valaki, akit nem ismerek megakar védeni.-

Tíz. Alecnek és Demtrinek ugyan olyan köpenye van mint nekünk, és ez tuti nem véletlen.

Tizenegy. Michelle tudja kik ezek az idegenek, de nem árulja el.

Tizenkettő. Michelle és anyu bőre hideg, míg Katy és az én bőröm meleg.

Tizenhárom. Asszem már kezdek álmos lenni. Bár ez nem fura mivel 4:56 perc van és még mindig nem alszom.

Tizennégy. Abba kéne hagynom ezt a számolgatást.

Abba hagytam. Valaki kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett rajta. Majd meghallottam Michelle hangját.

- Messze jártál?-kérdezte.

- Csak egy kicsit, tudod, hogy itt a közelben nem kelthetünk feltünést.-válaszolt az aki belépett az ajtón, vagyis anyu.- A lányok már alszanak?

- Igen, bár Ana megszeretett volna várni, de mondtam neki hogy úgyis későn érsz haza, szóval nincs értelme hogy megvárjon.-válaszolt Michelle.

- Köszönöm.-mondta anyu.
- Ugyan, semmiség. De volt egy kis... probléma.-mondta Michelle.
- Probléma?
- Igen, miután felhívtad Demetrit, hogy mennyenek a lányok után, nos a lányok veszekedtek Sandrával mire felkapta a vizet és meg akarta pofozni Anat.-mesélte a történetet Michelle. Vajon honnan tudja hogy mitörtént?
- Micsoda? Hogy merészeli?-kérdezte dühösen anyu.
- Igen, én is valahogy így feleltem amikor Dem mesélte. De van még tovább is... Mikor Alec észrevette, hogy mire készül Sandra, elindult, hogy megvédje Anat.-mesélt tovább Michelle. Szóval, Alec már akkor is ott volt és vigyázott rám amikor Sandrával vitáztunk? És meg akart védeni a pofontól?-gondoltam, közben, hallottam ahogy a szívem kicsit gyorsabban ver.
- Mi? Alec meg akarta védeni Anat egy pofontól, ami valószínűleg nem is fájt volna neki? Ez a történet egyre érdekesebb...-mondta anyu elgondolkozva.
- Igen, aztán... Katy, legalábbis Dem és Alec szerint, nem akart moziba menni. Erre Alec megfeledkezett arról, hogy olyan távolságban már hallják őket és megszólalt. Mire a lányok elkezdték keresni a hang forrását. Aztán valahogy megtudták, hogy Dem és Alec ismeri őket, mivel kimondták a nevüket. Végül előlük menekülve értek haza.
- Oh, sajnálom Demetrit és Alecet.-mondta anyu- Szegények, épp azért küldöm őket hogy megvédjék a lányokat erre pont ők üldözik el őket.-sóhajtott- És még itt van az is, hogy nem sokára meg kell tudniuk az igazat. Jaj, Michelle, hogy fogjuk nekik elmondani?
- Nem tudom.- válaszolt Michelle és ő is sóhajtott. Anyu küldte Demetrit és Alecet hogy vigyázzanak ránk?Ezután fél órán keresztül hallgattak majd Michelle ismét megszólalt.
-Egyébként Katy látta az egyik ilyen látomásában Alecet és Demetrit olyan köpenybe, mint amilyen a lányoknak is van, és kérdezgettek róla.
- De ugye nem mondtad azt Ananak, hogy az Volturis köpeny és még az apjától kaptuk őket, hogy megvédjen minket a napfénytől.
- Ó, dehogy nem, sőt még azt is hozzátettem, hogy vá....-mondta Michelle, bár szerintem még nem fejezte be a mondatot. Olyan mintha valaki betapasztotta volna a száját.
- Nyugi, nem mondtam el nekik.-nyugtatott valakit, asszem anyut, Michelle. Anyu kifújta a levegőt, majd megszólalt.
- Rendben, sajnálom az előbbit.
- Tudom, de tudhatnád hogy én sem vagyok olyan hülye hogy elmondjam nekik.-mondta Michelle. Na jó, az egészből semmit sem értek. De az biztos hogy valamit titkolnak előlem és Katy elől. És van valami Volturi is, tuti hogy ők is tudnak mindent, és az apám...-itt kicsit szomorú lettem- Mindig is vágytam egy apára, de anyu azt mondta, meghalt és így beletörődtem abba, hogy nincs apám, de most kiderült, hogy él. Nem tudok tovább ebben a hazugságban élni.-gondoltam, felkaptam a köpenyt, amit állítólag még az apámtól kaptam, és kiugrottam az ablakon- Fura, azt hittem, hogy nagyot fogok esni, de úgy tűnik, tévedtem... Még jó, hogy nem vettem át a pizsamámat, mert különben most megfagynék. A köpenyt nem vettem fel, annyira hideg azért nem volt, inkább a karomra fektettem  és úgy futottam minél messzebb a házunktól...

(Christina)
Miután beszélgettünk Michellelel, felmentem megnézni Anabellet. De mikor a szobájához értem... Semmi, általában hallom a szívdobogását és a lassú, egyenletes légzését, de most, semmi. Így hát benyitottam, remélve hogy a szobában ott fekszik Anabelle. De az ágya üres volt, az ablak nyitva és a szekrényéből eltűnt a köpenye.
- Michelle.-mondtam rekedt hangon, de tudtam, hogy meghallja. Azonnal felszaladt a lépcsőn és mikor belépett Ana szobájába ugyan úgy állt mint én.
- Ana...-mondta szomorúan.
Istenem, add hogy ne essen baja! Kérlek...-ekkor egy sikítást hallottunk a másik szobából, Katy sikítását. Mikor beléptünk a szobájába, az ágyon ülve sírt.
- Kicsim, mi történt?-kérdezte Michelle, közben a hátát simogatta, hogy megnyugodjon.
- Biztos csak egy rossz álom volt.-mondtam és mosolyogni próbáltam, de nem ment.
- Nem... álom.-mondta Katy két könnycsepp közt.- Láttam... én voltam Ana... és láttam ahogy megszökik, mert hallott valamit lentről, aztán megtámadta egy ember... egy gonosz ember... fekete volt a szeme... aztán...meghaltam, vagyis Ana... Ana...-mondta sírva Katy.
- Ana...-mondtam könnyes szemekkel. Michelle szemei is könnyesek voltak.
- Katy... csak egy dolgot árulj el... Ez a jelen, vagy a jövő volt?-kérdezte Michelle, és ahogy ő is úgy én is reméltem hogy Katy azt feleli:
- A jövő.-válaszolt. Ettől Michellelel megnyugodtunk.
- Hívom Demetrit.-mondtam Michellenek. Ő bólintott, közben Katyt vígasztalata.
- Anyu, ugye nem bántja az a valami Anat?-kérdezte Michellet Katy szipogva.
- Küldünk érte... olyanokat akik megtudják védeni.-nyugtatta Michelle.
- De az a valami, nem... nem ember volt.-mondta Katy. Ekkor felnéztem Michellere, ő is engem nézett. Ha nem ember... akkor csak vámpír lehetett. A telefonomban megkerestem Demetri számát és tárcsáztam. Kérlek, kérlek vedd fel, könyörgöm. Majd végre felvették a telefont, de nem Demetri szólt bele.
- Halo.-hallottam meg Felix hangját, olyan rég hallottam, egy kicsit hiányzott is, de most van fontosabb dolgom is.- Halo?
- Felix, én vagyok az Christina, baj van. Demetri ott van? Vagy Alec?-kérdeztem kétségbe esve.
- Ő.. Alec épp küldetésen van, de Demetri...-mondta Felix, majd Demetri átvette tőle a telefon.
- Christina, mi történt?-kérdezte.
- Anabelle... megszökött és Katy látta amint egy vámpír meg fogja ölni.-mondta a telefonba. Dem egy ideig csöndben maradt majd megkérdezte.
- Katy látta merre indult el?
- Azt, hiszem igen, de nem kérdeztem.-válaszoltam.
- Ide tud jönni, elmesélni, mégis csak ő látta.-mondta Dem és tudtam, hogy ebben teljesen igaza van.
- Nem, tudom, látta... amint Ana...-mondtam sírós hangon.
- Demetri az?-kérdezte mögülem Katy. Bólintottam, mire elkérte a telefont és beleszólt.
- Demetri, tudom hogy felismerted a hangom, szóval nem magyarázkodok. Ana a tér felé indult, kérlek, siess. Segíts rajta, meny Felixel és szólj Alec testvérének is.
- Rendben.-mondta Demetri a telefon másik végéről.
- És, Demetri. Az a vámpír a Román-klánból jött.-mondta Katy, de a szeme a távolba meredt. Egy morgást hallottam a telefon másik végén, majd mi is morogni kezdtünk a nő véremmel.Katy vajon honnan tudja mindezt?
- Azonnal indulunk.-mondta Demetri a és letette.

(Demetri)
- Felix, szól Sonjának, hogy amint felkel a nap, boruljon be az ég. Én addig megyek Jane ért, szükségünk lesz rá is. Az északi kapunál várunk.-adtam ki a parancsot Felixnek és mindketten indultunk. Segítenünk kell Anan. De vajon Katy honnan tudja ezt a sok mindent? Hogy Alecnek van egy húga és hogy aki megtámadja Anat vámpír, sőt hogy a Román-klánból jött? Jó, látja a jövőt, de hát akkor is.
- Jane.-kopogtattam az ajtaján mikor odaértem.
- Szabad.-mondta és benyitottam.
- Jane, velünk kell jönnöd. Anabellet meg támadja valaki a Románok közül.-mondtam el neki, mire felpattant az ágyáról és elindultunk az északi kapu felé.
- Sonja, már most befelhősítette az eget, biztos ami biztos.-mondta Felix mikor meglátott minket.
- Akkor induljunk.-mondtam és mindhárman elindultunk ugyan abban az irányba- Katy azt mondta Anabelle a tér felé indult.
- Ez nem sok, akkor akárhol lehet.-mondta Jane. A hangjából hallottam, hogy ő is aggódik Anabelleért, még ha nem is akarja bevallani. Hírtelen meghallottunk egy sikítást. Anabelle volt az, egy sikátor felől jött a hangja. Elindultunk a sikátor irányába, közben meghallottunk egy férfi hangot is.
- Nyugodj meg, nem fog fájni, ígérem gyorsan végzek veled.-Daniel volt az, a Román-klánból. Majd ismét meg hallottuk Ana sikítását.
- Daniel ne merj a lányhoz érni.-mondtam neki. De már késő volt, Daniel megharapta Anabellet és mikor meghallotta a hangom felénk fordította a fejét. Jane arca könyörtelen lett és felé küldött egy erős fájdalom hullámot. Dániel ordítozott, de közben nagy nehezen elvánszorgott Anabelle mellől. Ekkor Felixel neki estünk. Jane pedig Anahoz futott.

(Katy)
- Az a vámpír megharapta Anát.-mondtam könnyezve.- De... Megérkeztek. Demetri, Felix és..
- Jane, Alec húga.-fejezte be helyettem Christina, aki kicsit megkönnyebbült attól hogy megérkeztek.
- Az a vámpír elkezdett üvölteni, közben elmászott Ana mellől.Ekkor Felix és Demetri ráugrottak, és... Jane oda szaladt Anahoz.-mondtam, Christina és anyu végre megnyugodott, de Christinát még mindig bántotta valami.
- Megharapta.-mondta és könnyek nélkül sírni kezdett.
- Katy, Ana... Ana még él?-kérdezte anyu és az ő szeme is könnyes volt.
- Igen, de... nagyon fáj mindene.-mondtam.

(Anabelle)
Nagyon össze vagyok zavarodva. Mindenki hazudik, senki sem mond igazat... Hirtelen beleütköztem valakibe. Egy férfi volt, a szemei feketék.
- Mit keres itt ilyenkor, kis hölgy?-kérdezte nyájasan. Amitől nekem felfordult a gyomrom. Remek, miért kell nekem ilyen emberbe ütköznöm? Valami azt kiáltotta bennem. Fuss! Menekülj! De a lábaim nem mozdultak. A férfi egyre csak közeledett felém. Majd rám vetette magát. Annyira megrémültem, hogy sikítottam.
- Nyugodj meg, nem fog fájni, ígérem gyorsan végzek veled.-mondta ugyan olyan hangon mint az előbb, majd a nyakamhoz hajol és belemélyesztette a fogait. A fájdalomtól ismét sikítani kezdtem, majd meghallottam egy ismerős hangot. Azt hiszem Demetri volt az.
- Daniel ne merj a lányhoz érni.-mondta. És a férfi letett a földre, majd három köpenyes alak felé fordult. Majd ordítozva a földre rogyott, közben minél messzebb vonszolta a testét tőlem. A három köpenyes alak közül kettő, a Daniel nevű emberre... vagy talán vámpírra (mivel a véremet akarta kiszívni) ugrott, míg a harmadik aki a legkisebb volt hármuk közül felém indult. Leguggolt mellém és így láttam rubinvörös szemét, majd levette a kapucnit és így a szőke haját is láthattam, egy lány volt az. Nagyjából olyan idős mint én. Fura módon megnyugtatott a jelenléte. Tudtam hogy nem akar bántani.
- Anabelle, kérlek mond el, hogy érzed magad.-mondta a lány. A hangja ugyan olyan gyönyörű volt mint a lány. Hírtelen elcsodálkoztam azon hogy tudja a nevem, bár a mai nap után már semmin sem tudok meglepődni.
- Fáj...-nyöszörögtem. A lány arca megkeményedett és a férfira nézett majd az ismét üvölteni kezdett. A lány visszanézett rám.
- Nem sokára elmúlik.-mondta és mosolyogni próbált, de nem sikerült neki mivel nagyon nyugtalan volt. Egy új és ismeretlen égető érzés futott át rajtam. Olyan volt mintha belülről égnék. Fájdalmamban felsikítottam.
- Demetri.-szólt a lány. Demetri felénk fordult, majd rám nézett és ismét a lányra.
- Jane, vidd a kastélyba. Nem maradhat itt, nemsokára utánatok megyünk.- mondta Demetri. Közben hátrébb láttam, amint a nagydarab összetör pár fát és meggyújtja. Jane óvatosan felemelt, mintha porcelánból lennék és elindult velem, valamerre. Gondolom a kastélyba. Olyan volt mintha egy elmosódó csíkot látnék, a külvilágból. Az egyetlen normális kép Jane szomorú arca, amint rám néz.

Daniel:

3.fejezet

(Michelle)

A lányok szinte beestek az ajtón amikor megérkeztek. Szerencsére, Demetri felhívott és elmondta mi történt, így nem lepődtem meg rajtuk. Bár Alec és Demetri lehetett volna egy kicsit elővigyázatos, ha már a Volturi testőrség tagjai.

- Anya, valaki követte minket.-mondta Katy, amikor meglátott.

- Miről beszélsz?-kérdeztem mintha nem érteném miről lenne szó.

- Hallottunk két férfit akik rólunk beszéltek és Katy azt mondta, hogy rajtuk is ugyan olyan köpenyt látott mint amilyen nekünk van.-mondta egy szuszra Anabelle.

- Szóval, azt mondjátok, két férfi követett titeket.-ismételtem utánunk. Bólintottak.-És most is itt vannak?- kérdeztem Katyhez fordulva. Lecsukta a szemét és megnézte.

- Nem. Épp hazafelé tartanak. És beszélgetnek. Aról beszélnek, hogy nem sikerült megvédeniük minket hanem épp ők kergettek el. És ezért mindketten szomorúak.-mondta Katy.

- Én, sajnálom őket.-mondta Anabelle.- Ha tényleg csak minket akartak védeni, és mi miattuk menekültünk, akkor szörnyű lehet nekik.

- Igen, szerintem is.-mondta Katy szomorúan. Jaj, olyan rossz őket szomorúan látni. Most szóljak Demnek és Alecnek, hogy jöjjenek ide és mondják el az igazat? De akkor meg Christina lesz mérges mert elmondtam nekik hogy micsodák. Nem, majd inkább később felhívom.

- Michelle. -szólt Ana- Szerinted lesz még ilyen? Hogy azért jön utánunk az az Alec és az a másik, mert meg akarnak védeni?- kérdezte Ana. És honnan tudja hogy Alec volt az egyik?

- Nem tudom, szerintem... Lehetséges, de nem én vagyok a jövőbe látó.-mondtam mosolyogva.

- Anyu, ki az a Demetri? És persze Alec.-monda Katy. Ez most hideg zuhanyként ért. Honnan tudja a nevüket.

- Nem tudom, te tudod a nevüket.-adtam az ártatlant.

- Láttam ahogy felhívsz valakit. És mikor beleszól a telefonba azt mondod: Demetri, szia, Michelle vagyok és köszönöm, hogy figyeltetek a lányokra. Aleckel mi van? : Majd vége lett a látomásnak.-Katy nem nagyon meséli el hogy mit lát általában megtartja saját magának, de most elmondta.

- Szóval az a másik aki téged védett az Demetri?-kérdezte Ana Katyt.

- Igen, azt hiszem.-mondta Katy fülig pirulva.- Téged, pedig Alec védett.

- Igen.-mondta Ana és ő is elvörösödött.

(Alec)

- Nem hiszem el, hogy szúrhattuk el ennyire? -kérdeztem Demetrit mikor közel jártunk a kastélyhoz.

- Nem tudom, talán...

- Talán?-kérdeztem.

- Megvakított minket a szerelem.

- Ez hülyeség.-mondtam.

- Nem, figyelj szerelmes vagy. Nem csoda, hogy meg akartad védeni. Én is ugyan így csinálnék.Vagyis, csinálok. -mondta Dem. És hittem neki, ő is ugyan úgy érzett Katy iránt mint én Anabelle iránt. Vajon szerelmes lehet valaki úgy hogy még csak nem is találkozik az illetővel?

- De akkor is, elmenekültek. Mert ott voltunk.-mondtam.

- Nem azért mert ott voltunk, hanem azért mert megijedtek.-mondta Dem, és nem mertem vitatkozni vele, mégis idősebb nálam vagy 1000 évvel.

- Alec, Demetri. Merre jártatok?-kérdezte Jane. Klassz, miért pont ma kell őrködnie?

- Sétáltunk.-válaszolt Demetri.

- Felszereléssel együtt?- Jane felhúzta egyik szemöldökét.

- Igen, sohasem lehetünk elég biztosak.-válaszoltam.

- Megint a két Summer lány után mentetek?-kérdezte Jane.

- Nem.-mondtam hátha békén hagy. De Jane nem hagyta annyiban.

- Szóval utánuk mentetek.-jelentette ki Jane

- Nem hazutsz jól az egyszer biztos.-mondta Dem.

- Az iker testvérem, hogy hazudhatnék neki?- kérdeztem Demetrit.

- Hahó, még mindig itt vagyok.-mondta Jane.

- Bocs.-mondta Dem.

- Nem kötelező pont nektek követni őket. Ez olyanoknak a feladata mint Chelsea és Afton. Miért nem adjátok át nekik?

- Jane, ez nem olyan egyszerű, különben is a mester minket jelölt ki erre a feladatra. Neki nem mondhatunk nemet.-válaszoltam.

- Ez igaz.-motyogta Jane.

- Miről beszéltek?-kérdezte ekkor a hátunk mögött Aro.

- Mester, mi... Christina felhívott, hogy figyeljünk a lányokra, ugyanis egy másik emberrel mentek el. És nem akartuk kockáztatni, hogy felfedjék magukat az emberek előtt.-mondtam Aro felé fordulva.

- Értem.-mondta Aro. Soha sem szerette ha valaki megemlítette Christinat. Régebben Aro és Christina nagyon szerették egymást. De Christina ember volt, Aro pedig vámpír, és Christina ember akart maradni. De aztán megszületett Anabelle, Aro lánya. Aro nem hagyhatta meghalni szerelmét így átváltoztatta. Christina, mikor megtudta mit tett Aro, elment a várból és magával vitte Anabellet. Aro ezt csak egyetlen kikötéssel engedte.  Nem hagyhatják el Volterrát. Miután Christina elment Aro engem és Demetrit bízott meg azzal, hogy figyeljük, és védjük meg őket.

- Elmehettek.-mondta szomorkásan és elindult a saját szobája felé.

(Aro)

Elküldtem Janet, Alecet és Demetrit a szobájukba és én is mentem a magaméba. Mikor Alec kimondta Christina nevét, a régi emlékek újra lejátszódtak a fejemben, egészen addig, hogy ők elmentek. Christinat az életemnél is jobban szeretem. De ő gyűlöl mivel átváltoztattam azzá, ami én is vagyok. De a lányunk... Anabelle, ő azt sem tudja, hogy van egy apja. Érdekes, de annak ellenére hogy mennyire vágyom arra, hogy találkozzak vele és megismerjem, nem teszek érte semmit. Bár, néha látom Demetri és Alec gondolatai közt mikor kimennek sétálni Katyvel. Katy nem sokkal Anabelle után született. Aztán Michellet is átváltoztattuk, mivel már emberként is különleges volt. Miután átváltozott megadtuk neki a lehetőséget, hogy csatlakozzon hozzánk, de ő inkább a húgához csatlakozott. Megértem, a húgának különben is nagy szüksége volt rá. Nem értem hogy Christina miért akarja, hogy a két lány ne tudjon róla, hogy léteznek vámpírok, sőt hogy félig ők is azok. De mióta kijelöltem Demetrit és Alecet hogy vigyázzanak Anabellere és Katyre, azóta mindketten mások. Demetri minden gondolata Katy körül, míg Alecé Anabelle körül forog. Két kíválló Volturis emberem fejét elcsavarta két kislány, és erről ők semmit sem tudnak. Erre mondatomra elmosolyodtam. Véglis ha úgy vesszük én, a Volturi vezetője szerelmes lettem egy emberbe, így nem szólhatok egy szót sem, de nagyon érdekes hogy Alec, akit saját fiamként szeretek, beleszeret a vér szerinti lányomba. Kopogtattak az ajtómon, majd meghallottam Rose hangját.

- Mester.

- Gyere, csak be kedvesem.-válaszoltam neki és benyitott a szobámba.

- Mester, én szörnyű dolgot tettem. Annak ellenére, hogy megtiltottad én... beszéltem vele.-hadarta.

- Kérlek.-mondtam és felényújtottam a kezem, mire ő megérintette és már rögtön értettem is miről beszél. Beszélt Christinával annak ellenére, hogy én mindenkinek azt mondtam, nem beszélhetnek a Summer családdal, bár ez alól Alec és Demetri kivétel. De nem szidhattam le Roset sem, mivel míg ember volt, ő volt Christina legjobb barátnője. Így várható volt, hogy egyszer még beszél Christinával. Elengedtem a kezét és ismét megszólaltam.

- Kedvesem, nem hibáztatlak azért mert beszéltél vele. Mégis csak a legjobb barátnőd volt.-a végén a volt szót már szomorúan mondtam.

- De mester, te azt mondtad, hogy...

- Tudom. De, megértelek.-nyugtattam meg.

- Köszönöm mester.-köszönte meg mosolyogva.

- Ne, köszönd.-mondtam- És most meny.

2.fejezet

(Anabelle)

Katy a jövőt figyelte, hátha megint elborulna az idő, én pedig Katyt figyeltem. Ez így ment hosszú órákon keresztül mígnem egyszer csak Katy sóhajtott.
- Mi az?-kérdeztem.
- Ana, már este van.
- Oh, akkor nem megyünk ki.- sóhajtottam én is.
- Jaj, ne... -nyögött fel Katy.
- Mi az?-kérdeztem.
- Sandra.-válaszolt fintorogva.
- Jaj, ne... -nyögtem én is és meghallottuk Sandra kopogását.
- Szerbusz Sandra, gyere be nyugodtan.-köszöntötte Michelle Sandrát.
- Köszönöm, nem, csak azért jöttem mert el szeretném hívni Katyt és Anabellet moziba.-mondta.
- Oh, ez nagyon kedves tőled, és szerintem a lányokra is ráfér egy kis friss levegő, de előtte... -mondta anyu.
- Hozom!-mondta Katy és máris indult fel a szobáinkba. Majd nem sokkal később két fekete köpennyel jelent meg.- Itt vannak.-mondta mosolyogva és az egyiket oda adta nekem. Sandra a szemeit forgatta, de egy szót sem szólt. Katyvel magunkra terítettük a köpenyeket, de a csukjáját nem vettük fel. Így indultunk el a mozi felé, ami nem volt olyan messze. Csöndben sétáltunk végig az utcán, ahol épp a karácsonyi vásár tartott. Mikorra elegem lett Sandra hallgatásából, megszólaltam.
- Miért akarsz moziba menni velünk?
- Mert kedves vagyok fafej.-válaszolta.
- Te nem szoktál velünk kedves lenni, ha csak nem akarsz keresztbe tenni nekünk.-mondta Katy.
- És miért akarnék keresztbe tenni nektek?
- Nem tudom, sok okod lenne rá.-mondta Katy.
- Ez igaz.- mondtam én is.
- És akkor?- kérdezte mérgesen.
- Miért lennél akkor kedves hozzánk?- kérdeztem. Erre Sandra keze elindult felém, meg akar pofozni, és meg is fog. Ekkor meghallottam Katyt.
- Anabelle!-éreztem ahogy Katy megfogja a karomat és arrébb rángatott, nehogy Sandra eltaláljon.
- Ezt meg hogy?-kérdezte dühösen Sandra.- Mindegy én hazamegyek.
És elindult a háza felé vezető úton. Egy ideig néztük ahogy keresztülmegy az utcán, majd mi is úgy döntötünk hogy hazamegyünk

(Demetri)

- Christina felhívott hogy figyeljük Anabellet és Katyt, nehogy felfedjék magukat.- mondtam Alecnek aki azonnal megértette.
- Merre indultak?
- A vásár felé.-mondtam és meg sem álltunk a vásárig, persze nem az utcán rohantunk hanem a ház tetőkön, nehogy észre vegyenek az emberek. Amíg futottunk a Summer család járt a fejemben. Nem értem hogy Christina és Michelle miért nem mondja el a lányoknak hogy igazából micsodák. Ha elmondanák, úgy annyival egyszerűbb lenne a dolgunk. Egy pillanat, Katy látja a jövőt. De, akkor lehet hogy látja azt is hogy követjük őket?-gondoltam. Hírtelen meghallottam Katy hangját a zsúfolt tömegben. Szememmel keresni kezdtem. Alec oldalba bökött majd rámutatott egy három fős csoportra. Ketten Volturis köpenyt viseltek, csak Katy és Anabelle lehet az.
- Innen nem hallanak minket.-mondta Alec.
- Biztos? Hiszen ők is úgy hallanak mint mi.
- Igen, de most el vannak foglalva azzal a másik lánnyal.
- Oh, tényleg.-mondtam és azután csöndben figyeltük a lányokat.
- Miért lennél akkor kedves hozzánk?- kérdezte Anabelle. Mire Sandra keze elindult felé, hogy pofon vágja. Hírtelen Alec felállt és elindult a feléjük. Egyre közelebb ért hozzájuk, de utolértem és megállítottam.
- Alec!-Alec megállt nem ment tovább, bár tudom hogy szeretett volna. Hírtelen meghallottuk Katy hangját.
- Anabelle!-mondta és arrébb rángatta Anabellet nehogy eltalálja az ütés. Ezen csak mosolyogni tudtam, jövőbelátás vámpír érzékkel keverve egyenlő Katy. Még ha nem is tudja hogy az, legbelül érzi hogy nem átlagos ember, és ezt a családjáról is tudja, ezért kell mindig követnünk őket Aleckel. Amit egyikünk sem vesz rossz néven.

- Ezt meg hogy?-kérdezte dühösen a vörös hajú lány.- Mindegy én hazamegyek.

És visszaindult, arrafelé, amerről jöttek.
- Hú, köszi Katy, nem is tudom mit csinálnék nélküled.-mondta Anabelle. Alecra néztem, aki végig Anabellet figyelte, minden egyes rezdülését. De nem szólok semmit, mert tudom hogy akkor ő meg akkor elkezdi mondani hogy én hogy nézem Katyt. Nem volt kedvem ismét lejátszani, már 3 hónapja is megértettem.
- Semmiség.-mosolygott Anabellere Katy.- Figyel, nekem nincs kedvem filmet nézni, de ha neked van akkor mehetünk, csak...
- Nem hagyhatja egyedül.-mondta Alec és asszem megfeledkezett róla hogy innen tökéletesen hallanak minket.
-Alec!-szóltam. És szerencsére azonnal megértette hogy el kell tűnnünk, így leugrottunk a házról és elvegyültünk a tömegben.
- Katy, te is... -kezdte Anabelle és Katy fejezte be a mondatot.
- Igen, én is hallottam.- remek. Hallottak, ennyit arról hogy nem tudhatnak rólunk. Mérgesen néztem Alecre aki mérges volt mint én, csak ő magára.
- Figyelj, Katy, mi lenne ha megnéznéd a jelent. Hátha valaki figyel.-mondta Anabelle. Hát ez remek. Alec mosolygott. Nem szoktam mosolyogni látni, de most mosolygott.
- Okos lány, az biztos.-mondta majd rögtön feltette a kapucniját, én is így tettem. Így kizárt hogy meglássák az arcukat.
- Na? Látsz valakit?-kérdezte türelmetlenül Anabelle, mire én is elmosolyodtam.
- Türelem.-nyugtatta Katy. Katy olyan gyönyörű, bár Anabelle is nagyon szép, de szerintem Katy a világ leggyönyörűbb félvére. Bár Alec ezt épp ellenkezőleg gondolja, de ráhagyom.
- Semmi.-szólalt meg ismét Katy. És Aleckel végre kifújhattuk a levegőt.- Semmi, bár...
Bár? Akkor most látott minket vagy sem?
- Igen? Mi az?-sürgette Anabelle.
- Láttam két alakot, ugyan olyan köpenyt viselnek mint mi, de az arcukat nem látom.-mondta Katy.
- Hogy-hogy ugyan olyat? Azt hittem ilyen csak a mi családunknak van.

- Úgy tűnik, nem csak nekünk, van, de amint hazaérünk kérdezzük meg hogy mi van ezekkel a köpenyekkel.- Katy nagyon okos, ezt eddig is tudtam, de miért pont ma kell okosnak lennie?
- Induljunk már is.-mondta Anabelle.
- Mi is induljunk.-suttogta Alec.
- Igazán rászólhatnál a csajodra, valami van vele... -suttogtam.
- Egy nem a csajom.-kezdte szomorúan- Kettő, a tied lát a jövőbe.-Ezt telibe találta.-Három, ha nem látná a jelent akkor most nem kéne ezt a hülye csukját viselni.- Sajnos igaza van.
- Jó akkor most én is számolok. Egy nem a csajom.- ugyan olyan szomorúan mondtam mint Alec- Kettő, nem tehet a képességéről, három, a te barátnőd mondta neki hogy nézzen bele a jövőbe.-suttogtam Alecnek.
- Utánunk jönnek, és vitatkoznak. Azt hiszem... rajtunk.-hallottuk meg egyszerre Katy hangját.
-Francba.-mondta Alec és megállt. Én is megálltam.És úgy beszéljem hogy biztosan csakis ő hallja.
- Nem követhetjük őket. És nem beszélhetünk róluk ha a közelben vannak. Katy látja a jelent és ez megnehezíti a dolgunk.
- Én is ugyan olyan jól tudom mint te.-mondta Alec ugyan olyan halkan mint én.
- Miért vitatkoznak rajtunk?-kérdezte Anabelle.
- Nem, tudom, olyan mintha védeni akarnának.-válaszolt Katy
- Védeni? Kitől?-értetlenkedett Anabelle.
- Egymástól.- ez az egy szó úgy hangzott Katy száján keresztül mintha a saját halálának időpontjáról beszélne.
- Mi? Katy miért álltáll meg?-kérdezte Anabelle.
- Ők is megálltak. Egy sikátorban beszélgetnek, de olyan halkan hogy már nem értem.-válaszolt Katy.
- Keressük meg őket.-mondta Anabelle. Mintha szív rohamot kaptam volna, bár tudom hogy az lehetetlen, de akkor is. Ez a lány kikészít. Alec is ugyan úgy festett mint én. A teste megfeszült és hírtelen egy szót sem tudott kinyögni.
- Mi? Te teljesen megőrültél? Arról beszélek hogy két köpenyes férfi követ minket, te meg megkeresnéd őket? Megártott neked a napfény elvonás.-mordult rá Katy.
- Én ezt a lányt egyszer még kinyírom, hogy beszélhet így Anabelle-lel?-sziszegte a fogain keresztül Alec.
- Alec, fejezd be. Amúgy is tudod hogy nem engedem hogy bántsd Katyt.- válaszoltam Alecnek.
- Mi? Katy te is hallottad?-kérdezte Anabelle. Jaj, csak mond azt hogy nem, kérlek.
- I..igen.-mondta dadogva Katy.- Honnan? Honnan tudják a nevünket?
- Azonnal haza kell mennünk.-mondta Anabelle.- Nem maradhatunk
- Rendben, gyerünk, szerencse hogy a közelben lakunk. -mondta Katy és Anabelle-lel együtt elindultak haza.

1.fejezet

(Anabelle)

Már megint süt a nap. Mint általában mindig. Mért kel nekünk pont Olaszországban, a világ egyik legnaposab országában élni? Meg ez az átkozott alergia is, de legalább ezzel nem én vagyok az egyedüli. Anyu, Michelle (anyu nővére) és Katy (az unakatesóm) is alergiás a napfényre. Így természetesen soha, de soha nem mehettünk ki, hacsak nem volt borús az ég. Ami szinte csak télen volt lehetséges. Ezzel az egésszel csak az a baj, hogy tél van, és nincs egyettlen felhő sem az égen, pedig tegnap este havazott.
- De jó lenne ha elborulna.-mondtam ki hangosan amire gondoltam. Anyu rámnézett és elmosolyodott. Tudta mennyire imádok kint lenni a levegőn, ő is pont annyira szerette ahogyan én.
- Álmodozól?-kérdezte ekkor Katy és leült mellém a kanapéra.
- Valami olyasmi...-mondtam kicsit szomorkásan.
- Jaj, ne már! Tudod, hogy mennyire utálom hogyha szomorkodsz.-mondta Katy, majd gondolt egyett és jobb kedve lett.- Van egy remek ötletem!
Katy mosolyától mindig jobb kedvem szokott lenni, mintha valami boldogság hullámot küldene felém.
- És mi lenne az?-kérdeztem már én is mosolyogva.
- Tudod...- kezte nagyon-nagyon, de nagyon lassan, amit én nem bírtam kivárni ezért közbeszóltam.
- Mond már!
- Oké, szóval kaptam egy könyvet.-mondta bár úgytűnik még nem fejezte be és nem akartam belszólni.- Ami Volterráról szól, és teli van egy csomó érdekességgel, meg képekkel és azt mondták a tvben hogy délutánra beborúl az ég és mi addig nézegethetnénk azt.
- Amikor kimondtad hogy Volterráról szól már megfogtál, nem kellet volna még az időjárás jelentést is belecsempészned.-mosolyogtam.
- Remek, akkor hozom is!-mosolygott ő is, majd felált és felment érte a szobájába. Igen, ugyanis mi négyen együtt élünk egy házban. Én nagyon örülök neki mert imádom Michellet (azt mondta a nevén szólítsam) és Katyt egyaránt.
- Itt vagyok!-kiáltotta Katy mikor leért a lépcsőn.
- Katy!-szólt rá Michelle- Ne szaladj a lépcsőn.
- Rendben, csak nagyon szeretném megmutatni a Ananak a könyvet, amit kaptam.
- Jó, de akkor sem kell így szaladni.-mondta ekkor anyu.
- Jó, megígérem hogy többet nem szaladok le, vagy fel a lépcsőn.- mondta Katy úgy ahogy azok szokták akik valamilyen esküt tesznek.-Na mostmár odamehetek Ana hoz?
- Persze.-mondta Michelle mosolyogva, és Katy lehuppant a mellettem lévő öres helyre.
- Szóval, itt van.-mutatott egy vörös színű könyvre aminek az elején egy csomó kép van a városról. És persze rá van írva az hogy: Volterra.
- Klasz, de... Nem akarod kinyitni?-mondtam, mire észbekapott és kinyitotta. Aztán az első oldalon rögtön egy legenda ami 1500 éves.
- Na? Te olvasod fel, vagy én?-kérdezte Katy.
- Majd én.-mondtam mosolyogva. És nem sokkal utánna belekztem az olvasásba.
- A legenda szerint egy keresztény hittérítő, Marcus atya...-amikor kimondtam hogy Marcus anyu és Michelle felnézett, ez fura.- 1500 évvel ezelőtt kitíltotta a vámpírokat Volterrából, majd később Romániában mártírhalált halt, miközben megpróbálta megállítani a vámpírokat. Ezért minden évben megünnepeljük azt a napot és ilyenkor az egész város pirosba borul.
- Ez érdekes legenda, vajon igaz?-kérdezte Katy bár azt nem tudtam eldönteni hogy kitől. Ahogy Michellere és anyura néztem azt láttam hogy valamit suttognak egymásnak, de nem hallottam, hogy mit.
- Lehet, legalábbis az biztos hogy minden évben megünnepeljük, tudod, amikor aszt a piros köpenyt viseljük.-mondtam neki, abban a napban az a jó, hogy a köpenynek hála a bőrünket nem éri a fény és akkor kimehetünk a napfényre is, de csak kizárólag a köpenyben.
- Katy, van még valami abban a könyvben erről a... Marcus atyáról?-kérdezte anyu.
- Nincs, csak ennyi. Tényleg, Christina, szerinted léteznek vámpírok?-tette fel a kérdést Katy mire, Michelle és anyu arcáról lefagyott a mosoly. Valami nem stimmel.
- Micsoda nevetséges feltételezés.-mondta Michelle, mivel látta hogy anyu nem fog megszólalni most egy darabig.- Ez csak egy legenda. Nem kell elhinni mindent. Mellesleg nincs konkrét magyarázat arra hogy léteznek vámpírok. Tudod mit, add csak ide azt a könyvet, meg szeretnék nézni valamit.
- És menyjetek fel a szobátokba, majd ha kész lesz az ebéd akkor szólunk.-mondta anyu. Katy oda adta Mechellenek a könyvet és elindultunk felfelé a szobánkba. Ami az emeleten volt. Katyé jobra, az enyém pedig balra. Miután bementünk a szobánkba, átmentem Katy hez mivel vólt egy ajtó amin keresztül be tudtam jutni.
- Ez fura volt.-mondtam, mikor Katy mellé ültem.
- Igen, de miért vette el anyu a könyvem? Hiszen ő adta.
- Majd csak vissza adja, azt mondta hogy meg néz benne valamit.-próbáltam kicsit megnyugtatni hogy visszakaphatya, de nem sikerült.
- Láttad az arcát? Ismerem ezt a nézését, tuti hogy nem kapom vissza.-sóhajtott.
- Mikor lesz felhős az ég?-kérdeztem mosolyogva, mivel van egy tervem.
- Ebed után, kb egy óra körül.- Katy valahogy pontosan meg tudta jósolni mikor milyen idő lesz, tisztára mint egy időjós, csak ő sokkal jobb.- Mire készülsz?-kérdezte, miután az unokatesóm mindent tudrólam és azt is hogy ilyenkor mindig van egy jó tervem.
- Hát... arra gondoltam hogy mi lenne ha elmennénk a könyvtárba, ott tuti van könyv Volterráról.-osztottam meg vele a tervem.
- Ez nem is olyan rossz ötlet. És ha mást nem is akkor legalább végiglapozzuk.-mondta boldogan, majd megölelt. Viszonoztam az ölelését, majd valaki kopogott Katy ajtaján.
- Igen?-kérdeztett ki Katy.
- Gyertek le, kész az ebéd, és úgylátom már gyülekeznek a felhők is.-mondta az ajtón keresztül anyu.
- Megyünk.-mondtam és elindultunk lefelé a lépcsőn. Mikor az asztalhoz értünk, hírtelen egy hatalmasat dörgött az ég.
- Ó.-mondta Katy, mivel tudta jól. Kizárt hogy viharban kiengedjenek.
- Egyetek még mielőtt kihül.-mondta Michelle és mi hozzá is láttunk. Miután lenyeltem az első falatot megkérdeztem.
- Ti miért nem esztek?-erre Michelle anyura nézett.
- Mi főzés közben szoktunk csipegetni, és mikorra már kész lesz addigra dugig leszünk. Így már nem tudunk enni a kész ételből.
- Ahan.-mondtam és bekaptam egy krumplit. Mire végeztünk addigra rákezdett az eső, szuper lehetne még ennél is rosszabb? Mérgelődtem magamban, mire egy órjásit villámlott. Katy, anyu, Michelle és én is mind egyszerre ugrottunk fel a hejünkről.
- Majdnem szívrohamom lett.-hüledezett Michelle.
- Az nehezen.-vigyorgott rá anyu.
- Nagyot villámlott, pedig elméletileg azt mondták csak az eső fog esni, az is mérsékletesen, de a villámokról, meg az egyre több esőről semmit nem mondtak.- kommentálta Katy az időjárásjelentést. Anyu és Michelle összenézett, majd Michelle bólintott.
- Figyeljetek, játszunk egy játékot.- szólt anyu.- Üljünk le a kanapékra, rendben?
- Rendben.-mondtuk Katyvel és leültünk, anyu és Michelle pedig velünk szemben.
- Szóval elmondom a szabályokat, és hogy kinek mit kell csinálnia.-mondta Michelle.- Katy, te koncentráj arra hogy milyen idő lesz. Ana.-fordult ekkor felém.- Milyen időjárást kedvelsz?
- Hát, a borús időt mert akkor a levegőn lehetünk.-válaszoltam.
- Rendben, akkor csukd be a szemed és képzeld el hogy a vihar csillapodik, és végül az ég borús marad. Rendben?-bólintottam, nem tudom hogy ez az egész mire jó, de legalább adigg sem ülünk és unatkozunk.
- Rendben. Christy te figyeld folyamatosan Anát én pedig figyelem Katyt, ha valaki nem azt csinálja ami a feladata, az veszít. Minden világos?-kérdezte és várta míg mindenki bólint.- Rendben, akkor kezdjük.
Úgy tettem ahogy mondta, elképzeltem ezt a hatalmas vihart. És szépen lassan elképzeltem hogy kezd lecsillapodni, közbenn hallottam ahogy kint, kissebbeket villámlik és az ablakot se verte annyira az eső. Olyan mintha a gondolataimon keresztül tünne el szép lassan a vihar. Elképzeltem ahogy lassan elál az eső, és mikor oda értem hogy már egy csep eső sem hullott és az eget felhők takarták Michelle megszólalt hogy kinyithatom a szemem. Kinyitottam, a redőnyök felhúzva, a villany lekapcsolva és kint nem esik az eső, a vihar elvonult és mostmár csak a felhők takarják az eget.
- Hű.-mondtam.
- Azta.-mondta Katy és rámnézett.- Ezt te csináltad?
- Én?-néztem rá kérdőn.
- Nem vagyok benne biztos, de amikor én is becsuktam a szemem olyan volt mintha nyitva lenne, és láttam azt is hogy elképzeled hogy a vihar eltűnik, majd ugyanakkor a kinti vihar is eltűnt.- hadart mindent egy szuszra.
- Hű. Szóval én eltüntettem a vihart, te pedig láttál csukott szemmel.-állapítottam meg.
- Nem egészen.-szólalt ekkor meg Michelle.- Katy látja a jövőt, és ha csukva van a szeme azt látja mi történik abban a pillanatban. Te pedig Ana az időjárást irányítod.
- Ez olyan mintha...
- Varázserőnk lenne. - fejezte be a mondatom Katy.
- Igen, olyasmi.-mosolygott anyu.
- Nektek is van?-kérdeztem.
- Háát. Az titok.-mondta Michelle.
- De ez nem ér, ti tudjátok a miénket, de mi nem tudhatjuk tiéteket. Ez így nem fair-mondta dorcásan Katy.
- Igazad van.-mondta anyu.- Mit gondolsz Michelle?- Michelle nem szólt egy szót sem, egy darabig, majd meg szólalt.
- Rendben. Én egy érintéssel képesvagyok megmutatni az embereknek mire gondolok. Christy pedig nos, megmutattod nekik?-nézte anyut kérdőn. Anyu bólintott és elment az ablakhoz, ahonnan leszedte az egyik virágot majd vissza ült és a virágot letette az asztalra. A virág fölé tette a kezét, mire a virág elhervatt, majd elvette és ismét a virág fölé helyezte a kezét mire az feléledt.
- Azta.-mondtam, majd Katyt figyeltem aki tátott szájjal ült és nézte a virágot.
- Azta.-mondta Katy is kb egy perc múlva.
- Megmutassam én is?-kérdezte Michelle. Mire mi mindketten bólintottunk. Hozzánk érintette a kezét és láttok magunk előtt az óratornyot, napsütésben. Mit mondjak, csodálatsoan szép volt, majd levette rólunk akezét és az óratorony is eltűnt.
- Hű ez is...
- Aztás.-fejezte be megint a mondatomat Katy.
- Ez nem ér!-mondtam, mire elnevette magát. Aztán én is nevetnikeztem.
- Oh.-hallottam meg anyu szomorú sohaját.
- Mi a baj?-kérdeztem.
- A nap!-válaszolt Katy hírtelen. Michelle gyorsan leengedte a redőnyöket.
- Meg van!
- Igen, jó ötlet, de még akkoris lehet hogy baj lesz és ha valaki felfigyel rájuk akkor pedig...-mondta Michelle, de nem fejezte be a mondatot, mivel Katyt figyelte.- Katy, mit látsz?
- Kimegyünk a fénybe, és fekete csukjás köpenyt viselünk. Azért hogy biztos ne érjen minket fény, de attól még próbálunk az árnyékban menni. Aztán Ana meglát két ugyan ilyen köpenyt viselő embert, fent az őrök tornyába és... ennyi. Itt vége van.
- Értem.-mondta Michelle.- Ana, meg tudnád csinálni megegyszer azt a felhőkkel?
- Nem hinném hogy én csináltam volna.-mondtam szomorúan.- Ha irányítanám az időjárást akkor mindig borús idő lenne, de én nem tudom írányítani.
- Ez igaz Michelle. Ha megtehetné, akkor örökké felhők takarnák az eget, hiddel, tudom.-mondta anyu. Mire Michelle valami olyasmit motyogott, hogy gondolatolvasó. Ez feltűnt Katynek is mivel ő is furcsán nézte. Hírtelen kopogtattak. Mindenki Katy felé néztek. Mire ő csak annyit mondott.
- Sandra.
- Majd én kinyitom.-mondta Michelle. Odament az ajtóhoz és kinyitotta. Beszűrődött rajta egy kis fény de Michelle ügyesen kikerülte.- Gyere csak be, Sandra.
- Oh, köszönöm. Sziasztok.-mondta és hallottam ahogy Michelle becsukja az ajtót.- Nagyon fura hogy nállatok mindig le vannak húzva a redőnyök. Na mindegy, apa átküldött hogy megkérdezzem a vihar tett-e valamiben kárt. Mert akkor azonnal átjön és megszereli.- mondta és a végén a szemét forgatta.
- Nem, a vihar nem tett kárt semmiben, de köszönjük hogy átjöttél megkérdezni.-mondta anyu kézségesen.
- Szívesen jöttem, úgyis olyan ritkán látom magukat.- mondta Sandra. Mi erre összenéztünk Katyvel, és egyszerre elmosolyodtunk.- Én akkor megyek is, viszlát, és sziasztok.
- Csak sziasztok.-mondta anyu mosolyogva.- Nem vagyunk mi sem olyan öregek.
- Hát akkor sziasztok.-köszönt Sandra és elment.
- Ki nem álhatom ezt a csajt.-mondta Katy.
- Ja, ilyenkor bezzeg kis őzikét játszik.-mondtam én is.
- Hé, lányok.-mondta Michelle.

- Jól van.-mondtuk egyszerre Katyvel.

(Heidi)

Süt anap, oltári, akkor megint nem mehetek vásárolni, hacsak... Hát, persze Sonja! Hisz irányítani tudja az időjárást. Megyek, megkeresem. Némán végigszaladtam a folyosón, egészen Sonja szobájáig. Mikor odaértem bekopogtam.
- Szabad.-mondta Sonja és benyitottam hozzá.- Oh, Heidi szia.
- Szia, szeretnék kérni tőled egy szivességet, vagyis kettőt.
- És mi lenne az?-kérdezte kíváncsian.
- El szeretnék menni vásárolni és süt a nap.
- Értem, ez megoldható és a másik? -kérdezte mosolyogva.
- Azt szeretném ha te is velem jönnél.
- Jaj, de jó! Úgy örülök, már amúgy is rá férne a ruhatáramra egy kis újjítás. - mondta boldogan és a nyakamba ugrott. Miután lemászott rólam elindultunk a kapu felé, de még mielőtt kimentünk volna Sonja bevetette az erejét. Így legalább nem csillogunk. Sonja felvette a napszemüvegét, mert az én lila szememmel (kék kontaklencse van benne) még hagyán, de az ő rubinvörös szemével már nagyon feltünőek lennénk. Mikor a bolthoz értünk megkérdezte.
- Csinálhatok egy kis vihart?-csillogó szemmek kérlelt aminek nem tudtam ellenálni, így megengedtem neki. Egy halomnyi ruhát vettünk, és még folytatuk volna, ha nem állok le. De tudtam, hogy ha hamarosan nem indulunk vissza Aro, Caius és Marcus nagyon mérges lesz így elindultunk a kocsi felé. Még mindig tombolt Sonja vihara.
- Sonja, ha lehet akkor...
- Rendben, leállítom. Borult ég jó lesz? Persze csak fokozatosan.
- Jó lesz.-mondtam mosolyogva. Mióta csatlakozott hozzánk azóta sokat fejlődött a képessége, amit előszerettettel ki is használ.
- Kész.-mondta és már csak síma felhők takarták az eget.
- Egyszerűen szuper vagy!-mondtam és megöleltem.
- Köszi.
Beszáltunk a kocsiba és indultunk vissza. Leparkoltuk a kocsinkat és bementünk a várba. Sonja azt mondta, amint beérünk a várba visszacsinálja a napsütést, és úgy is lett. Elindultunk a szobánk irányába, ami egymás mellett volt. De éphogy beléptünk Sonja szobájába ott találtuk Santiagot, aki a fejét csóválta.
- Ez nem volt szép. Nem féltek hogy Aro megtudja és még bajba kerültök érte?-kérdezte.
- Nem, mivel nem tudja meg igaz?-kérdezte Sonja és közben a szempilláit rebegtette, aminek Santiago sohasem tudott ellenálni.
- Nem tudja meg. -mondta Santiago.
- Oké, köszi hogy benéztél na szia!-mondtam és kilökdöstem Santiagot az ajtón.

Katy Volterráról szóló könyve: