4.fejezet

(Anabelle)

Késő estig vártam rá, hogy anyu végre hazaérjen. Bár Michelle azt mondta, hogy nyugodtan aludjak, mert anyu későn ér haza, de nem akartam aludni. Inkább gondolkodtam. Sok furcsaság van az életünkben, és a többségére sosem találok választ.

Egy. Vagy anyu vagy Michelle eltűnik, amikor besötétedik és általában hajnalban térnek vissza.

Kettő. Sohasem esznek az ételből,  amit főznek.

Három. Kiderült hogy anyu tud valami izét csinálni a növényekkel és... bár ez nem biztos, lehet hogy gondolat olvasó is.

Négy. Michelleről kiderült hogy megtudja mutatni képekben a gondolatait. Katyről pedig az hogy látja jövőt és a jelent.

Öt. Én nem vagyok képes semmire.

Hat. Mindenki szeme kék, az enyém barna. Talán ez nem tartozik ide, de furcsa.

Hét. Se anyu, se Michelle nem árulja el nekünk, hogy ki az apánk.

Nyolc. Mindannyiunk bőre hófehér, és... anyuék azt mondják allergiásak vagyunk a napra. De ilyen nincs! Én nem hinném hogy ez igaz lenne...

Kilenc. Két ember. Nevükön nevezve Alec és Demetri követett minket, ma. Pontosabban meg akartak minket védeni. De nem egyszerre kettőnket, hanem külön-külön. Demetri Katyt, míg Alec engem. - Hírtelen megborzongtam, de ez nem olyan rosz borzongás volt mint amik a filmekben vannak, hanem épp ellenkezőleg. Nagyon is jól esett. Valaki, akit nem ismerek megakar védeni.-

Tíz. Alecnek és Demtrinek ugyan olyan köpenye van mint nekünk, és ez tuti nem véletlen.

Tizenegy. Michelle tudja kik ezek az idegenek, de nem árulja el.

Tizenkettő. Michelle és anyu bőre hideg, míg Katy és az én bőröm meleg.

Tizenhárom. Asszem már kezdek álmos lenni. Bár ez nem fura mivel 4:56 perc van és még mindig nem alszom.

Tizennégy. Abba kéne hagynom ezt a számolgatást.

Abba hagytam. Valaki kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett rajta. Majd meghallottam Michelle hangját.

- Messze jártál?-kérdezte.

- Csak egy kicsit, tudod, hogy itt a közelben nem kelthetünk feltünést.-válaszolt az aki belépett az ajtón, vagyis anyu.- A lányok már alszanak?

- Igen, bár Ana megszeretett volna várni, de mondtam neki hogy úgyis későn érsz haza, szóval nincs értelme hogy megvárjon.-válaszolt Michelle.

- Köszönöm.-mondta anyu.
- Ugyan, semmiség. De volt egy kis... probléma.-mondta Michelle.
- Probléma?
- Igen, miután felhívtad Demetrit, hogy mennyenek a lányok után, nos a lányok veszekedtek Sandrával mire felkapta a vizet és meg akarta pofozni Anat.-mesélte a történetet Michelle. Vajon honnan tudja hogy mitörtént?
- Micsoda? Hogy merészeli?-kérdezte dühösen anyu.
- Igen, én is valahogy így feleltem amikor Dem mesélte. De van még tovább is... Mikor Alec észrevette, hogy mire készül Sandra, elindult, hogy megvédje Anat.-mesélt tovább Michelle. Szóval, Alec már akkor is ott volt és vigyázott rám amikor Sandrával vitáztunk? És meg akart védeni a pofontól?-gondoltam, közben, hallottam ahogy a szívem kicsit gyorsabban ver.
- Mi? Alec meg akarta védeni Anat egy pofontól, ami valószínűleg nem is fájt volna neki? Ez a történet egyre érdekesebb...-mondta anyu elgondolkozva.
- Igen, aztán... Katy, legalábbis Dem és Alec szerint, nem akart moziba menni. Erre Alec megfeledkezett arról, hogy olyan távolságban már hallják őket és megszólalt. Mire a lányok elkezdték keresni a hang forrását. Aztán valahogy megtudták, hogy Dem és Alec ismeri őket, mivel kimondták a nevüket. Végül előlük menekülve értek haza.
- Oh, sajnálom Demetrit és Alecet.-mondta anyu- Szegények, épp azért küldöm őket hogy megvédjék a lányokat erre pont ők üldözik el őket.-sóhajtott- És még itt van az is, hogy nem sokára meg kell tudniuk az igazat. Jaj, Michelle, hogy fogjuk nekik elmondani?
- Nem tudom.- válaszolt Michelle és ő is sóhajtott. Anyu küldte Demetrit és Alecet hogy vigyázzanak ránk?Ezután fél órán keresztül hallgattak majd Michelle ismét megszólalt.
-Egyébként Katy látta az egyik ilyen látomásában Alecet és Demetrit olyan köpenybe, mint amilyen a lányoknak is van, és kérdezgettek róla.
- De ugye nem mondtad azt Ananak, hogy az Volturis köpeny és még az apjától kaptuk őket, hogy megvédjen minket a napfénytől.
- Ó, dehogy nem, sőt még azt is hozzátettem, hogy vá....-mondta Michelle, bár szerintem még nem fejezte be a mondatot. Olyan mintha valaki betapasztotta volna a száját.
- Nyugi, nem mondtam el nekik.-nyugtatott valakit, asszem anyut, Michelle. Anyu kifújta a levegőt, majd megszólalt.
- Rendben, sajnálom az előbbit.
- Tudom, de tudhatnád hogy én sem vagyok olyan hülye hogy elmondjam nekik.-mondta Michelle. Na jó, az egészből semmit sem értek. De az biztos hogy valamit titkolnak előlem és Katy elől. És van valami Volturi is, tuti hogy ők is tudnak mindent, és az apám...-itt kicsit szomorú lettem- Mindig is vágytam egy apára, de anyu azt mondta, meghalt és így beletörődtem abba, hogy nincs apám, de most kiderült, hogy él. Nem tudok tovább ebben a hazugságban élni.-gondoltam, felkaptam a köpenyt, amit állítólag még az apámtól kaptam, és kiugrottam az ablakon- Fura, azt hittem, hogy nagyot fogok esni, de úgy tűnik, tévedtem... Még jó, hogy nem vettem át a pizsamámat, mert különben most megfagynék. A köpenyt nem vettem fel, annyira hideg azért nem volt, inkább a karomra fektettem  és úgy futottam minél messzebb a házunktól...

(Christina)
Miután beszélgettünk Michellelel, felmentem megnézni Anabellet. De mikor a szobájához értem... Semmi, általában hallom a szívdobogását és a lassú, egyenletes légzését, de most, semmi. Így hát benyitottam, remélve hogy a szobában ott fekszik Anabelle. De az ágya üres volt, az ablak nyitva és a szekrényéből eltűnt a köpenye.
- Michelle.-mondtam rekedt hangon, de tudtam, hogy meghallja. Azonnal felszaladt a lépcsőn és mikor belépett Ana szobájába ugyan úgy állt mint én.
- Ana...-mondta szomorúan.
Istenem, add hogy ne essen baja! Kérlek...-ekkor egy sikítást hallottunk a másik szobából, Katy sikítását. Mikor beléptünk a szobájába, az ágyon ülve sírt.
- Kicsim, mi történt?-kérdezte Michelle, közben a hátát simogatta, hogy megnyugodjon.
- Biztos csak egy rossz álom volt.-mondtam és mosolyogni próbáltam, de nem ment.
- Nem... álom.-mondta Katy két könnycsepp közt.- Láttam... én voltam Ana... és láttam ahogy megszökik, mert hallott valamit lentről, aztán megtámadta egy ember... egy gonosz ember... fekete volt a szeme... aztán...meghaltam, vagyis Ana... Ana...-mondta sírva Katy.
- Ana...-mondtam könnyes szemekkel. Michelle szemei is könnyesek voltak.
- Katy... csak egy dolgot árulj el... Ez a jelen, vagy a jövő volt?-kérdezte Michelle, és ahogy ő is úgy én is reméltem hogy Katy azt feleli:
- A jövő.-válaszolt. Ettől Michellelel megnyugodtunk.
- Hívom Demetrit.-mondtam Michellenek. Ő bólintott, közben Katyt vígasztalata.
- Anyu, ugye nem bántja az a valami Anat?-kérdezte Michellet Katy szipogva.
- Küldünk érte... olyanokat akik megtudják védeni.-nyugtatta Michelle.
- De az a valami, nem... nem ember volt.-mondta Katy. Ekkor felnéztem Michellere, ő is engem nézett. Ha nem ember... akkor csak vámpír lehetett. A telefonomban megkerestem Demetri számát és tárcsáztam. Kérlek, kérlek vedd fel, könyörgöm. Majd végre felvették a telefont, de nem Demetri szólt bele.
- Halo.-hallottam meg Felix hangját, olyan rég hallottam, egy kicsit hiányzott is, de most van fontosabb dolgom is.- Halo?
- Felix, én vagyok az Christina, baj van. Demetri ott van? Vagy Alec?-kérdeztem kétségbe esve.
- Ő.. Alec épp küldetésen van, de Demetri...-mondta Felix, majd Demetri átvette tőle a telefon.
- Christina, mi történt?-kérdezte.
- Anabelle... megszökött és Katy látta amint egy vámpír meg fogja ölni.-mondta a telefonba. Dem egy ideig csöndben maradt majd megkérdezte.
- Katy látta merre indult el?
- Azt, hiszem igen, de nem kérdeztem.-válaszoltam.
- Ide tud jönni, elmesélni, mégis csak ő látta.-mondta Dem és tudtam, hogy ebben teljesen igaza van.
- Nem, tudom, látta... amint Ana...-mondtam sírós hangon.
- Demetri az?-kérdezte mögülem Katy. Bólintottam, mire elkérte a telefont és beleszólt.
- Demetri, tudom hogy felismerted a hangom, szóval nem magyarázkodok. Ana a tér felé indult, kérlek, siess. Segíts rajta, meny Felixel és szólj Alec testvérének is.
- Rendben.-mondta Demetri a telefon másik végéről.
- És, Demetri. Az a vámpír a Román-klánból jött.-mondta Katy, de a szeme a távolba meredt. Egy morgást hallottam a telefon másik végén, majd mi is morogni kezdtünk a nő véremmel.Katy vajon honnan tudja mindezt?
- Azonnal indulunk.-mondta Demetri a és letette.

(Demetri)
- Felix, szól Sonjának, hogy amint felkel a nap, boruljon be az ég. Én addig megyek Jane ért, szükségünk lesz rá is. Az északi kapunál várunk.-adtam ki a parancsot Felixnek és mindketten indultunk. Segítenünk kell Anan. De vajon Katy honnan tudja ezt a sok mindent? Hogy Alecnek van egy húga és hogy aki megtámadja Anat vámpír, sőt hogy a Román-klánból jött? Jó, látja a jövőt, de hát akkor is.
- Jane.-kopogtattam az ajtaján mikor odaértem.
- Szabad.-mondta és benyitottam.
- Jane, velünk kell jönnöd. Anabellet meg támadja valaki a Románok közül.-mondtam el neki, mire felpattant az ágyáról és elindultunk az északi kapu felé.
- Sonja, már most befelhősítette az eget, biztos ami biztos.-mondta Felix mikor meglátott minket.
- Akkor induljunk.-mondtam és mindhárman elindultunk ugyan abban az irányba- Katy azt mondta Anabelle a tér felé indult.
- Ez nem sok, akkor akárhol lehet.-mondta Jane. A hangjából hallottam, hogy ő is aggódik Anabelleért, még ha nem is akarja bevallani. Hírtelen meghallottunk egy sikítást. Anabelle volt az, egy sikátor felől jött a hangja. Elindultunk a sikátor irányába, közben meghallottunk egy férfi hangot is.
- Nyugodj meg, nem fog fájni, ígérem gyorsan végzek veled.-Daniel volt az, a Román-klánból. Majd ismét meg hallottuk Ana sikítását.
- Daniel ne merj a lányhoz érni.-mondtam neki. De már késő volt, Daniel megharapta Anabellet és mikor meghallotta a hangom felénk fordította a fejét. Jane arca könyörtelen lett és felé küldött egy erős fájdalom hullámot. Dániel ordítozott, de közben nagy nehezen elvánszorgott Anabelle mellől. Ekkor Felixel neki estünk. Jane pedig Anahoz futott.

(Katy)
- Az a vámpír megharapta Anát.-mondtam könnyezve.- De... Megérkeztek. Demetri, Felix és..
- Jane, Alec húga.-fejezte be helyettem Christina, aki kicsit megkönnyebbült attól hogy megérkeztek.
- Az a vámpír elkezdett üvölteni, közben elmászott Ana mellől.Ekkor Felix és Demetri ráugrottak, és... Jane oda szaladt Anahoz.-mondtam, Christina és anyu végre megnyugodott, de Christinát még mindig bántotta valami.
- Megharapta.-mondta és könnyek nélkül sírni kezdett.
- Katy, Ana... Ana még él?-kérdezte anyu és az ő szeme is könnyes volt.
- Igen, de... nagyon fáj mindene.-mondtam.

(Anabelle)
Nagyon össze vagyok zavarodva. Mindenki hazudik, senki sem mond igazat... Hirtelen beleütköztem valakibe. Egy férfi volt, a szemei feketék.
- Mit keres itt ilyenkor, kis hölgy?-kérdezte nyájasan. Amitől nekem felfordult a gyomrom. Remek, miért kell nekem ilyen emberbe ütköznöm? Valami azt kiáltotta bennem. Fuss! Menekülj! De a lábaim nem mozdultak. A férfi egyre csak közeledett felém. Majd rám vetette magát. Annyira megrémültem, hogy sikítottam.
- Nyugodj meg, nem fog fájni, ígérem gyorsan végzek veled.-mondta ugyan olyan hangon mint az előbb, majd a nyakamhoz hajol és belemélyesztette a fogait. A fájdalomtól ismét sikítani kezdtem, majd meghallottam egy ismerős hangot. Azt hiszem Demetri volt az.
- Daniel ne merj a lányhoz érni.-mondta. És a férfi letett a földre, majd három köpenyes alak felé fordult. Majd ordítozva a földre rogyott, közben minél messzebb vonszolta a testét tőlem. A három köpenyes alak közül kettő, a Daniel nevű emberre... vagy talán vámpírra (mivel a véremet akarta kiszívni) ugrott, míg a harmadik aki a legkisebb volt hármuk közül felém indult. Leguggolt mellém és így láttam rubinvörös szemét, majd levette a kapucnit és így a szőke haját is láthattam, egy lány volt az. Nagyjából olyan idős mint én. Fura módon megnyugtatott a jelenléte. Tudtam hogy nem akar bántani.
- Anabelle, kérlek mond el, hogy érzed magad.-mondta a lány. A hangja ugyan olyan gyönyörű volt mint a lány. Hírtelen elcsodálkoztam azon hogy tudja a nevem, bár a mai nap után már semmin sem tudok meglepődni.
- Fáj...-nyöszörögtem. A lány arca megkeményedett és a férfira nézett majd az ismét üvölteni kezdett. A lány visszanézett rám.
- Nem sokára elmúlik.-mondta és mosolyogni próbált, de nem sikerült neki mivel nagyon nyugtalan volt. Egy új és ismeretlen égető érzés futott át rajtam. Olyan volt mintha belülről égnék. Fájdalmamban felsikítottam.
- Demetri.-szólt a lány. Demetri felénk fordult, majd rám nézett és ismét a lányra.
- Jane, vidd a kastélyba. Nem maradhat itt, nemsokára utánatok megyünk.- mondta Demetri. Közben hátrébb láttam, amint a nagydarab összetör pár fát és meggyújtja. Jane óvatosan felemelt, mintha porcelánból lennék és elindult velem, valamerre. Gondolom a kastélyba. Olyan volt mintha egy elmosódó csíkot látnék, a külvilágból. Az egyetlen normális kép Jane szomorú arca, amint rám néz.

Daniel: