5.fejezet

(Anabelle)

Egy fedett helyiségbe értünk, aztán semmi, mintha minden eltünt volna. Később éreztem, amint fekszek valmin, gondolom egy ágyon, de még mindig nyag fájdalmaim vannak és hallok valamiféle sikítozást, a hangból ítélve az enyém. Az égető érzés viszont már kezdett csillapodni.

- Meddig lesz még ilyen?-kérdezte egy hang, azt hiszem Katy.

- Még csak két napja tart. Általában az egész három napig tart.-válaszolta egy másik hang, talán Jane lehetett az.

- Ezt nem hiszem, el miért pont akkor kell küldetésre mennem, mikor ez történik.-mondta egy férfi hang.

- Alec nyugodj le. Ettől nem lesz jobb neki.-mondta egy másik férfi hang is.

- Mindannyian nyugodjatok le.-szólt rájuk anyu. Az ő hangját felismertem, és biztos voltam benne hogy ő az.

- Már hall minket.-mondta Katy. Valaki kopogtatott az ajtón. Aztán valaki odament hozzá és kinyitotta.

- Mester.-mondta ekkor Jane, majd Alec és az a másik fiú, aki Demetri lehetett.

- Aro.-mondta anyu.

- Christina, tudom, hogy nem látsz szívesen.-mondta keserűen. Hírtelen olyan szomorú lettem.- De Anabelle a lányom, és jogom van mellette lenni.

Szóval, ez az Aro, akit Jane, Demetri és... Alec-mikor Alecre gondoltam jobb kedvem lett.- mesternek szólít, az az én apám. Szóval még is él; és van egy apám.

- Fél óra múlva kinyitja a szemét.-mondta ekkor Katy.

- Biztos vagy benne?-kérdezte Alec.- Az átváltozás mindenkinél három napig tart.

- Igen, biztos vagyok benne. Ő félvér, mint én így félig már vámpír. Nem fog sokáig tartani. És mindannyiunktól külömb lesz.-mondta Katy.

Most rólam beszélnek?

- Christina?-kérdezte Aro, vagy a mester, vagy az apám, vagy nem tudom ki.

- Rendben.-válaszolt neki anyu. Ekkor egy valaki hozzáért a kezemhez. Olyan érzésem lett mintha a gondolataim közt turkálna ez a valaki.

- Igen, rólad beszélünk Anabelle.-válaszolt Aro a gondolatban feltett kérdésemre.

Olvas a gondolataimban?

- Igen.-válaszolt megint Aro.

Ez... furcsa, de az ilyen furcsaságokhoz már hozzászoktam. Kérdezhetek valamit?

- Természetesen.-válaszolt ismét.

Szóval ebben a szobában most hány ember van?

- Bizonyos szinten csak egy, Katy.-mondta.

És a többiek mind... vámpírok?

- Igen, mindenki aki ebben a kastélyban él, kivéve Giannat ő ember.-válaszolt.

Értem. És az aki megtámadott...-hírtelen lepergett a szemem előt minden, az egész támadás, majd meghallottam egy morgást, ami a szobából jött. Biztos voltam benne hogy Aro volt.- ő is... az?

- Csak az volt. Demetri és Felix elégette. Jane pedig elhozott ide.-mondta.

Értem, megköszönné a nevemben?

- Természetesen.-mondta és érzékeltem, amint a többiek felé fordul.- Demetri, Felix, Jane. Anabelle szeretné megköszönni, hogy megmentettétek. És én is. Ha nem vagytok ott... nem merek belegondolni, hogy mi lett volna. És... Alec nem lehetsz mindig ott hogy megvédd.

- Tudom, de...-Alec magyarázkodni próbált, de anyu félbeszakította.

- Nem a te hibád, Alec, te mindent megtettél érte.

Kérem mondja meg Alecnek, hogy nem tehet róla, nem az ő hibája volt, hanem az enyém, ha nem szökök ki akkor... akkor most nics ez az egész. Kérem, nem bírom elviselni hogy ilyen szomorú.-mondtam Aronak gondolatban.

- Alec, Anabelle azt mondja, nem tehetsz róla; ha nem szökik ki az akkor ez az egész meg sem történik. És fáj neki, hogy halja a hangodon milyen szomorú vagy.-mondt Aro Alecnek.

Ki van bent a szobában? Azt tudom, hogy Alec, Jane, Demetri, Katy, anyu, Felix, meg te... Aro, de van még valaki bent?

- Csak Rose maradt ki, de őt nem ismered.-válaszolt.

Értem. Meddig tart még ez az egész?

- Katy, mennyi idő van még hátra?-kérdezte Aro, Katyt.

- Már csak öt perc.- hangzott Katy megnyugtató válasza.

- Mester, mi most megyünk. Le kell váltanunk Santiagot és Sonját.-mondta Demetri.

- Menyjetek csak.-mondta Aro.

- Én is megyek, megnézem anyut.-mondta Katy.

- Mester, mi kint várunk, Aleckel.-mondta Jane és ők is kimentek.

- Velük megyek.-jelentette ki azt hiszem Rose. Aztán néma csend.Csak Aro és anyu maradt a szobában.

- Gondolom, jobb lesz ha én is megyek.-mondta szomorúan Aro, majd elengedte a kezem és végigsimított az arcomon. Végül hallottam, ahogy nyílik az ajtó, majd ismét bezárul.

Miért ment el? Ha az apám akkor maradjon itt!-gondoltam, majd kinyitottam a szemem. Anyu arcára pillantottam.

- Anyu.-mondtam és felültem.

- Jaj,kicsim.-mondta és könnyek nélkül sírni kezdett.

- Miért ment el?-kérdeztem. Tudtam, hogy érti kiről beszélek.

- Nos... mikor megszüledtél, én... haldokoltam és ő átváltoztattott, olyánna amilyen ő is. Dühös lettem, és elhagytam a kastélyt veled együtt, azzal a kikötéssel, hogy nem hagyhatjuk el Volterrát.

- De miért mondtad azt, hogy meghalt?

- Nos, ez félig igaz, mivel a vámpírok  nem élő lények. Hanem halhatatlanok.-válaszolt a kérdésemre.

- Szóval Michelle és te, végig... végig vámpírok voltatok? Ezért nem ettetek velünk és nem aludtatok és a bőrötök. Ez mindent megmagyaráz. De Sandra ember. És mi Katyvel...

- Csak Katy.

- Hogy-hogy?

- Mikor... mikor Daniel megharapott... tudod, a vámpíroknak van egyfajta mérgük és mikor megharapott a méreg a szervezetedbe jutott. És ettől a méregtől...

- Váltam olyanná mint ti.

- Igen.

- Miért hazudtatok?

- Nem akartam, hogy olyan világban élj, ahol vámpírok élnek.

- Dehát... félig én is az voltam.

- Tudom.

- Nem jöhetne be? Mégis csak az apám.-mondtam anyunak, aki bólintott. Az ajtóhoz lépett, majd kinyitotta. Aro belépett rajta. Viszonylag hosszú, koromfekete haja van, a böre már majd nem áttetsző,  ugyan olyan vörös a szeme mint Janenek és úgy mozog mintha lebegne.

- Szerbusz kedvesem.-köszönt mikor belépet. Amint betette a lábád az ajtón anyu kiszaladt a szobából. Aro lehajtotta fejet, ismét szomorú volt.- A nevem Aro Volturi.-mutatkozott be.

- Öm izé, hello. Miért hívja mindenki mesternek?-kérdeztem. Bár azt gondoltam, hogy a hello nem a legmegfelelőbb köszönés, de nem nagyon tudtam mást kinyögni.

- Mert a Volturi vezetői közé tartozom.

- Értem, és én hogy...-nem tudtam befejezni a mondatot, nem találtam jó szót rá.

- Hogy hívj?-kérdezte mosolyogva, mire én bólintottam.- Hát, nem tudom az apád vagyok, de azt hiszem nem érdemeltem ki az "apa" szót így maradjunk az Aronál. És nyugottan tegezz, mégis csak a lányom vagy.

- Hát, rendben, köszönöm, Aro.-mondtam.- És most mi lesz? Itt maradunk vagy visszamegyünk?

- Azt... sajnos nem tudom. Erre csak édesanyád tudna válaszolni.-mondta szomorúan.- Mindenesetre egy hónapra minimum itt kell maradnod, mivel most újszülött vámpír vagy és, az újszülötteknek nincs önuralmuk. És könnyedén rátámadhatnak az emberekre.

- Értem.-mondtam mosolyogva.- Legalább még egy hónapig itt lehetünk.

- Igen, nos abban viszont nem vagyok biztos, hogy Christina, Michelle és Katy is itt marad-e.-mondta.

- Oh.-mondtam. Kopogtattak.

- Igen?-kérdezett ki Aro. Az ajtó kinyílt, ami előtt Jane állt. Világosban még szebb mint sötétben.

- Mester, Renata szólt, hogy meny a trónterembe.- mondta.- Christina és Michelle is ott van.

- Azonnal indulok, megkérhetnélek rá, hogy maradj addig Anabellelel?-kérdezte kedvesen Aro.

- Temészetesen mester.-válaszolt Jane egy angyali mosolyal az arcán.

- Csak Ana.-mondtam mosolyogva.

- Rendben.-mondta Aro és elment a trónterem felé. Amint Aro elment Jane a nyakamba ugrott.

- Úgy örülök hogy már jól vagy!-mondta csilingelő hangján.

- Én is, de azért ne fújts meg.-mondtam nevetve. Leszált rólam és az ágy mellett állt.

- Ülj le.-mondtam.

- Igen is!-válaszolta, majd ismét nevetett.

- Jane, köszönöm.

- Semmiség, és örülök, hogy végre itt vagy.

- Jane, kérdezhetek valamit?-kérdeztem.

- Persze.

- Nekem is olyan rubinvörös a szemem mint neked?

- Igen.

- És, elmondanád mit kell tudnom a vámpírokról? Tudom butaság, de egész életemben félvér voltam és nem tudtam róla semmit.

- Mindent elmondok, amit csak szeretnél. Szóval, azért vörös a szemünk mert ember vért iszunk, ha szomjasak leszünk akkor obszidián színű. A bőrünk csillog a napfényben, ezért nem mehettetek ki a napfényre sohasem. Vampírok érzékszervei sokkal fejlettebbek mint az embereké, és mellesleg gyorsabbak is. Nem dobog a szívünk és nem eszünk emberi ételt. Nem sírunk, nem pirulunk el, az örökkévalóságig így fogunk kinézni.

- És látszódunk a tükörben?-kérdeztem mire elnevette magát.

- Igen. És mellesleg nem alszunk koporsókban, nem félünk a fokhagymától, a keresztől, sőt még a szentelt víz sem árt nekünk!

- Öm, értem.-mondtam, majd hírtelen eszembe jutott valami- Hol van Katy?

- Úgy tudom, hogy Scarlettel elindultak megkeresni Demetrit.

- Értem és hol van... Alec?-kérdeztem lesütött szemekkel.

- Hát... Alec, gyere be!-mondta Jane és az ajtó felé nézett. Követtem a pillantását, majd megláttam Alecet. Alec megállt az ajtóban. Jane felpattant és behúzta a szobába, majd egy kicsit gonoszul nézte.

Istenem, milyen helyes...

Még csodáltam egy ideig Alecet, de ahogy láttam ő is pont ugyan ezt tette velem. Jane csak a szemeit forgatta majd megszólalt.

- Mondjatok már valamit.

- Szia.-köszönt először Alec.

- Szia.-köszöntem vissza. Aztán újjab néma csend.Jane hangosan kifújta a levegőt.

- Lehetetlenek vagytok! Figyelj Ana, én most elmegyek megkeresni Scarletet, majd nemsokára jövök. Alec addig itt maradnál Anaval?

- Természetesen.-mondta Alec mosolyogva. Hírtelen úgyérezten menten elolvadok. Közben Jane kisliszolt az ajtón, ezzel elérte, hogy kettesben maradjunk. Alec leült az ágy szélére közben végig engem figyelt.

- Alec.. én.. köszönöm..-mondtam akadozva, nehéz normálisan beszélni ha a közeledben egy ilyen tökéletes személy tartózkodik. Alec szeme egy pillanatra felcsillant, majd elsötétült.

- Ne köszöny semmit, én... ha ott lettem volna veled ez nem történik meg...-kezdte megint, azt az elméletét miszerint ez az egész az ő hibája, de most félbe tudtam szakítani.

- Alec, kérlek. Ne mondj ilyeneket. Rosz hallani, hogy szomorú vagy.-épp ellenkezni próbált de nem hagytam neki.- Alec, kérlek.

Alec végigsimított az arcomon. Olyan lágyan mintha kárt tehetne bennem. Ahol a bőre és az én bőröm találkozott ott fura melegség fogott el. Alec egy pillanatra megremegett, majd elvette a kezét és megszólalt.

- Rendben.

- Kérdezhetek valamit?-kérdeztem félénken.

- Bármit.-vágta rá egyből. Kicsit gyorsabban a kelleténél, ezen elmosolyodtam. Mire Alec felnyögött, igaz nagyon halk volt, de szerncsére a vámpírhallásnak hallottam.

- Szóval... Mire gondoltál amikor láttad, hogy Sandra meg akar pofozni?-kíváncsiskodtam.

- Én... arról nem beszélnék.-mondta.

Azért is kiszedem belőle!

- Miért nem?

- Hát mikor észrevettem mire készül... én.. képes lettem volna megölni azért ha egy újjal is hozzád ér...-mondta. Utánna elfordult és úgy folytatta.- Tudom szörnyeteg vagyok. És megértem, hogyha ezért soha többé nem álnál velem szóba...- Alec abbahagyta, de nem fordult vissza. Kénytelen voltam cselekedni.

Kitakaróztam és közelebb ültem Alechez. Nem fordult vissza. Lassan kinyújtottam a kezem majd megérintettem az arcát, ahogyan ő az enyémet. Újra átjárt az előbb érzett melegség, majd egy jóleső borzongás is. Alec még mindig nem fordult vissza, de éreztem ahogyan megremeg.Ujjaimmal lassan megrajzoltam az arca minden eggyes vonalát. Legutóljára hagytam a száját, mikor oda értem sóhajtott és felém fordult, így kénytelen voltam elvenni a kezem.

- Mért teszed ezt velem?

- Én... nem tudom... - igazából azért mert jólesik, de ezt nem mondhatom.- Valahogy el kellett érnem hogy visszafordulj.

- Talán... roszul tettem?-kérdeztem és reméltem, hogy azt mondja nem.

- Nem.-vágta rá megint, amitől ismét elmosolyodtam. Alec is elmosolyodott, közben férrehúzott egy tincset az arcomról.

- Ez kinek a szobája?-kérdeztem végül mivel abban biztos voltam, hogy nem az enyém.
- Aro-é.
- Akkor miért vagyok itt? Nincs vendégszobátok?-kérdeztem. Elmosolyodott, imádtam, amikor mosolygott.
- Mert máshova akkor nem tudtunk vinni. Jane rögtön ide hozott téged, és Aro azt mondta, hogy tegyen le téged az ágyra és azóta ott vagy... Ha belegondolok sok mindent meg kell köszönnöm a testvéremnek.
- Testvérednek?-kérdeztem értetlenül.
- Igen, Jane az ikertestvérem.
- Most hogy így mondod, tényleg nagyon hasonlítotok egymásra.-mondta mire felnevetett. Az ajtóban megláttam egy férfit, akit még eddig nem láttam, bár a Volturi nagyrészét még nem láttam. Alec látta hogy az ajtót figyelem megfordult és köszönt az ajtóban állónak.
- Adam.-biccentett.
- Alec.-biccentett Adam is.- Jó látni nevetni! A lány kicsoda? És mit kerestek itt?
- Ő Aro egyik személyi testőre.-suttogta a fülembe Alec. Felállt, majd utánna én is.
- Ő itt Anabelle Summer.-mutatott felém Alec.
- Oh, én sajnálom.-mondta a férfi és meghajolt előttem.
- Sajnálhatod is, örülj, hogy nem jelentem a mesternek! Maradj itt, vigyázz a mester szobájára, én addig megmutatom Anabellenek a szobáját.- mondta Alec. Adam ott maradt a szoba előtt mi pedig elindultunk az emeletre. Egy kicsinyke folyosóra értünk amin emberitempóban sétáltunk végig. A folyosó minden oldalán szobák voltak, a szobák ajtaján pedig nevek. Az eggyik oldalon: Heidi, Sonja, Renata, Santiago, Adam, Scarlet, Alexandra. Míg a másik oldalon: Felix és Rose, Afton és Chelsea, Shamanta, Jane, Alec, Demetri. Aztán egymással szemben 2-2 ajtó a bal oldaliakon nem volt név, a jobb oldaliakra pedig az volt írva: Katherine, Anabelle.
- Ezek a mi.. szobáink?-kérdeztem és végighúztam a kezem az ajtóba vésett betűkün. Minden egyes betű szépen belevésve az ajtóba. Egy embernek egy ilyen munka kb 3 hónapig tart, nem hogy kettő napba!
- És még nem is láttad belülről.-mondta mosolyogva és kinyitotta szobám ajtaját. A szoba egyszerűen mesés. Barna és fehér, ami magában nem lenne annyira szép, de ez a szoba így tökéletes. A padlón sötétbarna parketta van, amit egy barna-fehér kockás szőnyeggel takartak le. Az ágy is ugyan olyan barna-fehér volt mint a szobában szinte minden, kivéve az ablak mellé állított növényeket.
- Ez gyönyörű.-mondtam meghatottan.
- Igen, elmegy, de a régi szobád sem volt olyan ronda.-mondta Alec.
- Te jártál a szobámba?-erre lesütötte a szemét.
- Hát.. igazából nem, csak az ablakon keresztül láttam.
- Az ablakból néztél?
- Nem, dehogy!-tiltakozott gyorsan- Csak... mikor aludtál.
- Szóval nézted ahogy alszom?
- Úgy valahogy.
- Ha nem szöktem volna el akkor láttalak volna az ablakban?
- Nem hinném, aznap ugyanis felderítésre kellett mennem.
- Értem.-valaki kopogtatott.

- Szabad.-mondtam és belépett az ajtón Jane.

- Végre hogy megvagytok, már mindenhol kerestelek.-mondta.

- Mindenhol?-kérdeztem.

- Igen. Előszőr Aro szobájába mentem, de ott Adam azt mondta Alec elkisért a szobádba.-mondta mosolyogva, majd Alec felé fordult- Ja igen, és azt mondta, hogy kérjelek meg rá, hogy ne mond el a Mesternek.

- Idáig nem terveztem. Miért kerestél?-kérdezte Alec.

- Oh, persze, Heidi és Rose nemsokára megérkezik.

- Rendben, nemsokára megyünk.-válaszolt Alec, majd Jane távozott a szobámból.

- Ki az a Heidi és ki az a Rose?

- Két Volturis.

- Konkrétabban?

- Ők hozzák... az ételt.

- Oh, értem.

(Katy)

Elszántan indultam megkeresni Demetrit. Meg akartam ismerni. És ebben Scarlet segített. Elvezetett egészen a nyugati kapuig ahol Demetri és Felix őrködött.

- Sziasztok srácok!-köszönt nekik mikor hallótávolságon belül voltunk.

- Sziasztok!-köszöntem én is. Demetri, amint észrevett úgy állt mintha egy kőszobor lenne. Felix viszon köszönt nekünk.

- Sziasztok, miért jöttetek?-kérdezte Felix.

- Le kell váltanom Demtrit, Katy pedig elkísért.-hazudott Scarlet.

- Értem, ez esetben...-mondta Felix, majd gonsozul elvigyorodott.- Hé, Dem ha lehet akkor ne csorgasd ennyire a nyálad, még feltünik neki!

Demetri válaszképp gonoszul nézett rá, majd Scarletre mosolygott. Scarlett visszamosolygott majd megszólalt.
- Demetri, nem kisérnéd vissza Katherinet?-kérdezte Scar mire Dem és Felix furán néztek.- Oh, szóval nem tudtátok, hogy a Katy az csak a beceneve?
- Nem.-mondta Felixel és Demetri egyszerre.
- Aha. Szóval visszakiséred?-kérdezte türelmetlenül.- Csak azért kérdem mert még új itt és nem akarom, hogy eltévedjen, de ha te nem tudod akkor szólhatok Felixnek is, hogy...
- Nem! Én majd visszakisérem.-mondta Dem.
- Végre, hogy észbekaptál öcskös!-röhögött Felix. Mire Scar nyakon vágta.- Na várj csak ezért még kapsz!- Felix nekiugrott Scarletnek, és ütni próbálta ahol csak tudta, de Scarlet sem hagyta magát, ugyan úgy ütötte Felixet ahogy Felix őt.
- Nem lesz bajuk.-mondta Demetri, majd elindultunk vissza a palotába.
- Hogy érted hogy nem lesz bajuk?
- Mindketten ugyan olyan erősek, így nem tudnak ártani egymásnak. Ők a legjobb harcosaink.
- Akkor most megnyugodtam.-mondtam mosolyogva és elértük a kastélyt.
- Hát, megérkeztünk...-mondta Demetri.
- Van kedved sétálni? Megmutathatnád azt a kertet a kastély mögött.
- Igen.-mondta mosolyogva és elindultunk a kert felé. Majd a kertben leültünk egy padra.
- Tudod, te mindent tudsz rólam... vagyis mostmár mindent, de én ezzel ellentétben semmit sem tudok róllad, mesélnél magadról?-mondtam és megpróbáltam kiskutyaszemmekkel nézni.
- Rendben, mit szeretnél tudni?
- Hát...-gondolkoztam hogy mit kérdezhetnék, majd végül kinyögtem valami értelmes kérdést- van családod?
- Volt. Egy vulkán kitörésben vesztettem el őket.
- Oh, én nagyon sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni...-próbáltam magyarázkodni, de közbevágott.
- Semmi gond, már amúgy is régen történt az egész. Túl régen. De inkább kérdezz mást.
- Mikor születtél?
- Időszámításunk előtt 900-ban.
- Hű, és hogy kerültél a Volturi hoz?
- A családom halála után évekig bújkáltam, majd nagyon sok gazdám volt, de egyikhez sem voltam elég hűséges ezért kirúgtak. Utánna gladiátorkodtam és megsebzett egy nyíl épp a halálomon voltam amikor Aro megvett és vámpírrá tett.
- Hű.-mást nem tudtam kinyögni. Dem rámmosolygott, majd felállt.
- Ideje menni, már késő van és neked aludnod kell.
- De nem vagyok álmos.-mondtam és megpróbáltam elnyomni egy ásítást. Dem válaszképp rámmosolygott.
- Akkor megkereshetnénk az unokatestvéredet.-ajánlotta fel. Lehunytam a szemem és megnéztem hogy épp hol van.
- Egy barna szobában ül és beszélget Aleckel. Vagyis, csak beszélgetett, elindultak a trónterem felé.
- Oh, akkor bizonyára megérkezett Heidi és Rose...
- A trónteremben egy csomó ember van...-ekkor hírtelen rámszólt Demetri.
- Hagyd abba!-mikor látta, hogy megijedtem, gyengéden folytatta- Nem akarom, hogy lásd.
- Rendben. Akkor inkább mennyünk emberi tempóban vissza.
- Biztos? Már nagyon fáradt lehetsz...
- Biztos.-mosolyogtam rá.

(Alec)
Hihetetlen, Anabelle itt áll mellölem egy karnyújtásnyira és még hozzá sem érek. De hiszen Ő Aro lánya, még szép, hogy nem érek hozzá, sokkal magasabb a rangja mint nekem, különben sem hiszem, hogy Aro, vagy a többiek hagynák, és miért is lenne szerelmes pont belém? Belém, egy egyszerű vámpírfiúba. Én csak egy szörnyeteg vagyok. Kizárt, hogy valaha is belém szeretne egy angyal. Mert ő az, egy igazi angyal. Egy angyal, akit nem azért küldtek, hogy beleszeressen egy pokolbéli lénybe. Itt áll mellettem, és ahogy rámmosolyog... Alec, térj már magadhoz, ez csak egy lány. Az isten szerelmére! Nem bámulhatod úgy mintha a világ egyetlen teremtése lenne. Nem gondolhatod azt, hogy egyszer... talán szeretni fog.-mondogattam magamnak. De azért kiváncs lennék mit felelne, ha megkérdezném: "Figyelj Ana, esetleg tetszek neked?"
- Nem.-suttogta Ana. Hírtelen kővé dermedtem. Arra válaszolt amit gondolatban kérdeztem? De nem is ez a lényeg, hanem, ha mégis a gondolatomra válaszolt akkor is azt mondta hogy nem...
- Ez nem lehet...-suttogta még mindig. Oké, már biztos nem a gondolatomra válaszolt. Hírtelen remény csillant bennem. Akkor lehet, hogy az előbbit nem is nekem szánta?
- Alex...-suttogott ismét Ana. Mi? Alex? Nem Alec-et akart mondani? De Ana nem rám nézett, a hatalmas kapun belépő embereket nézte. Közüllük is egyet. Egy körülbelül 185 cm magas, zöldes-barna szemű, barna hajú férfit. Nem tudom mi olyan különleges ebben az Alexben, ha csak az nem... te jó ég, én tényleg vak vagyok. Hiszen ő egy vámpír! Ahogy körbenéztem a teremben, mindenki őt nézte. Az embereg nyugtalanok voltak, érezték a rájuk leselkedő veszélyt. Úgy tűnik Aro most nem mondja a szokásos beszédét. Amint ezt gondoltam Aro szóra nyitotta a száját.
- Üdvözlöm önöket Volterrában, a túrájuknak ezennel vége, reméljük évezték. Heidi kérlek kísérd őket vissza.
- Mi?-tátogta hangtalanul a szavakat Heidi.
- Menyj!
- Igen is!- mondta és kitessékelte az embereket a teremből, egyedül az az Alex nevű vámpír maradt bent.

(Ana)
- Minek köszönhetjük a látogatást?-kérdezte Aro, amint Heidi kivezette az embereket.
- Épp a közelben jártam és gondoltam benézek.-válaszolt neki Alex. Lehet, hogy Katherine nem tudná megmondani, hogy ki ő, de én igen. Ő az apja és úgy tűnik, szintén vámpír.
- Neked halotnak kéne lenned!-kiáltotta Mich.
- Lehet, drágám, de, amint azt te is láthatod, itt vagyok.- válaszolt mosolyogva.
- Chelsea, nem tudnád...-kezdte apu, vagyis Aro. Úgy tűnik, már kezdem megszokni, hogy van egy apám, aki "él".
- Nem!-vágott közbe Mich.- Attól semmi sem lesz jobb.
- Michelle, kérlek, legalább had hallgassuk végig.-szólt ekkor anyu.
- Rendben.-mondta Mich grimaszolva és visszaállt anyu mellé.
- Christina.-bólintott Alex, talán valami köszön helyett, anyu visszabólintott. Alex végignézett mindenkin. Aztán kiszúrt engem a tömegből.- Oh, bizonyára, te lehetsz Anabelle.-mondta és meghajolt. Na jó ebből elegem van, miért hajolgat előttem mindenki?- Jócskán megnőttél ez alatt a hét év alatt, bár... a szemed..-elfordítottam az arcom, hogy ne lásson.- Áh, már értem, csatlakoztál apád hoz...
- Ennek ahoz semmi köze!-mondta ekkor anyu.
- Akkor mégis miért, olyan a szeme?
- Alex! Mond el miért jöttél, aztán menyj!
- Látni akarom a lányom!-mondta, mire síri csend telepedett az egész kastélyra. A kastély északi fele felől lépteket hallottam. Két "ember" jött arról, az eggyik hírtelen lefékezett. A másik is megállt. Úgy tűnik, ebből az egézből, senki nem hall semmit, csak én.
- Mi történ, Katy?-kérdezte Demetri, és úgy tűnik ezt sem hallják, úgy tűnik, nekem jobb a fülem, mint nekik.
- Valaki... valaki azért jött ide, hogy lásson... most épp a trónteremben van. A mester döntésére vár.-hallottam meg Katyt is.
- És, hogy fog dönteni?
- Azt nem látom tisztán, talán még nem döntött róla.
- Menyjünk.
- És ha az a férfi azért jött hogy bántson?
- Akkor velem fog szembekerülni, és biztosíthatlak róla, senki nem engedné, hogy bajod essen.-nyugtatta meg  Dem, majd ismét hallottam a lépteiket, de ezúttal már futottak. Úgy nagyából 2mp-re á már a többiek is hallották, amint erre szaladnak.
- Majd Katherine eldönti, akar-e magával találkozni.-mondtam Alex felé fordulva.
- Ahogy hallom, már megtette.-mosolygott. Szúrós pillantást vetettem felé, és kinyílt az ajtó. Demetri és Katy lépett be rajta. Katy szorosan fogta Dem karját, aminek, ahogy látom, Dem örül, bár ő is ugyan olyan nyugtalan mint bármelyikönk. Katy Demetrire nézet, fejével felém intett és hozzánk sétáltak. Katherine elengedte Dem karját és szorosan mellém állt.
- Katherine..-kezdte Alex, de szerencsére apu pillantásától csendben maradt.
- Katherine, ez az ember azért jött, hogy láthasson...-vette át a szót Aro, mire Katy bólintott, jelezve, hogy már tud róla.- Ismered ezt az embert?- Katy a fejét rázta.- Meg akarod ismerni?-ismét a fejét rázta- Még akkor sem, ha azt mondom, hogy ő az apád?- Katy erre egy időre ledermedt rámnézett én pedig bólintottam, jelezve, hogy ez az igazság. Katherine nyelt egyet, Alex felé fordult és szóra nyitotta a száját...

Anabelle szobája:

Alex Gregori Smith: