9.fejezet

Sziasztok! Itt a 9.fejezet! A kommentekből ítélve, nagyon felkeltette a figyelmeteket ez az ismeretlen vámpír. Szóval, most írok egy kis részt az ő szemszögéből. Aztán, ugyebár a töbiekéből... most olvastam nem rég Jane és Bess közös történetét, és valahogy magával ragadott. Nem sokára (nagyából a 10.-11.fejezetben) két új szereplővel gazdagodik a történet. Ők egy ideig emberek lesznek. És több dolgot nem áruluk el róluk, majd megtudjátok a következő fejezetekben! :D Szóval jó olvasást az első és a többi szemszöghöz! 1. szemszög: ismeretlen vámpír xD direkt nem írom oda a nevét. Akkor nem tudnátok, hogy kiről van szó, bár lehet, hogy mégis... na mind1! Jó olvasást!

xoxo

sok puszi niki

(ismeretlen vámpír)
A Summer család szomszédja, igen egyszerű, emberi lény.. vagyis, csak volt. Miután megszereztem tőle, a kellő információt.. nos, nem volt rá többé szükségem, így kiszívtam belőle, minden csepp vért. Nem volt valami ízletes, de azért elment. Úgy sem voltam annyira éhes. És találkoztam, már jobb aromájú emberekkel is, bár azok már nem élnek.. Ez a vöröshajú ember, a neve nem különösképpen érdekel, elmondta, hol találom a Summeröket. A Volturi, kézségesen befogadta őket, legalábbis abból ítélve, hogy mind a Volturi kastélya felé indultak. Érdekelne, miért hagyták itt ilyen gyorsan a házukat. Bizonyára valami sürgős dolog miatt... Miután végeztem a kiscsajjal, betörtem a Summerök házába. Nem tartott egy másodpercnél tovább. Mikor beléptem, megcsapta, orromat, az a jellegzetes édeskés illat. De nem olyan intenzíven, mintha itt lennének. Az illatokat követve, megtaláltam, azt amit kerestem. Azt a helyet, ahol a legjobban érződik az illata. Az ágya bevetetlen. A szekrényéből, csak a köpenye hiányzik. Sietve távozott! De ő nem olyan! Nem hagyná itt a családját, csak úgy.. valaminek történnie kellett! Valami megcsillant az éjjeliszekrényén. Egy kicsi kerek, narancssárgás kő volt. Egy fekete lánchoz kötve. Ez az övé, Anabelleé!

(Anabelle)
- Nem, Anabelle, te nem mehetsz velük!-mondta apu. Hallani sem akart arról, hogy én is az ismeretlen vámpír után induljak.
- De miért nem?-kérdeztem.
- Erre még nem vagy felkészülve! És ha esetleg valami bajod esne...
- Igenis fel vagyok rá készülve!-mondtam mérgesen, majd egy kérlelő hangnemre váltottam- Apu, kérlek! Nem eshet bajom, ezt te is tudod! És a képességemmel együtt, nem árthat nekem, egy vámpír sem!
- Tudom.-sóhajtotta.
- Kérlek!-bevetettem a kiskutya szemeket, bár nem tudom, hogy egy vámpír, hogy néz ki ilyenkor, de remélem, hogy hasonló hatást érek el, mint félvér ként. Apu Katyre nézett, még mindig az előbbi látomása, alatt állt. Végignézte, hogy hal meg a szomszédunk...
- Katynek, nagy szüksége van most rád!-mondta. Akkor nem vállt be...
- Nem. Én jól vagyok!-próbált mosolyogni Katy. Végül apu, úgy döntött, hogy maradjak itt és üljek, nyugodtan, a fenekemen. Demetri szomorúan indult el. Ő biztos szívesen cserélt volna velem! Én sem akarom most itt hagyni Katyt, de nem hagyhatom, hogy az a vámpír, szabadon garázdálkodjon, Volterra utcáin! Katyvel, egymás mellett ültünk, az ágyán. Az ő szobája, ugyan olyan volt, mint az enyém, csak minden tengerkék volt, mint a szem színe.
- Ana.-szólított meg néhány perc elteltével. Felé néztem, és vártam, hogy folytassa- Tudod, valami ismerős volt, abban a vámpír férfiban. Mintha, már találkoztam volna vele. Neked nem volt ismerős a hangja?
- Nem tudom. Miután Daniel megharapott, mindent másként érzékelek. A hangokat, a színeket, mindent. Így nehéz megmondani, hogy hallottam-e már a hangját.
- Értem.-mondta, majd a tekintete elhomályosult. Látomása van!
- Katy! Mond el, hogy mi fog történni!-kértem.
- Sandra holttestét egyszerűen ott hagyta! Az emberek reggel megtalálják. A rendőrségtől megtudják, majd hogy egy csep vér sincs benne. Összekötik, a mi hírtelen eltünésünkel. Az emberekben gyanú támad... Mindenki fejében egy kérdés jár.. Mi van, ha vámpírok visszatértek?.-majd a látása ismét kitisztult.- El kell égetni Sandra holttestét.
- Megyek.
- Nem, mehetsz! Christina és Aro kitekeri a nyakad, ha megtudja!
- Ép ezért nem szabad megtudniuk!
- Mit gondolsz? Meddig marad titokban, hogy az újdonsült, vámpírhercegnő, eltűnt?-kérdezte, a szemei szikráztak.
- Nem vagyok vámpírhercegnő!
- De, az vagy, te is tudod! Csak nem akarod beismerni, magadnak!
- Elég! Hagyj békén!
- Ahogy óhajtja felséged!-mondta, miközben meghajolt előttem.
- Elég! Ezt fejezd be!
- Ahogy parancsolja...
- Elég! Katy, én Ana vagyok és kész! Mindig az is maradok!
- Nem, már nem vagy az! Otthon, egyszerű búskomor lány voltál. De itt egészen máshogy viselkedsz!
- Ahogyan te is!-mondtam, és kiviharoztam, a szobájából. Bementem a szobámba, és becsaptam magam után az ajtót. Lehet, hogy kicsit hangosra sikeredett, mivel, néhány másodpercel utánna, kopogtattak az ajtón.
- Akárki is vagy, hagyj békén!
- Adam vagyok.
- Akkor meg végkép!-mondtam, és egy gyors mozdulattal a fejemre rántottam a párnát.
- Hé, Adam, mi történt? Hallottam egy ajtócsapódást.-mondta egy női hang.
- Hello, Renata! Nem igazán tudom, én sem. Ép jöttem a szobámba, mikor megláttam Ana-t. Kirohant Katy szobájából, majd átment a sajátjába és jó hangosan becsapta az ajtót.-magyarázta Adam, Renatanak.
- Értem... Ana, bemehetek?-kérdezte Renata. Résnyire nyitottam az ajtót, csak, hogy halja, amit mondok. Hollófekete haja a vállára omlott, sötét vörös szemeivel, engem nézett.
- Figyelj, ha nem baj, akkor most egyedül lennék.-próbáltam rámosolyogni.
- Ne hagyjátok egyedül!-üvöltötte ki a szobáűjából Katy.
- Hagy békén!- kiabáltam Katy szobája felé.
- Kettőnk közül én látom, mi van körülöttem, nem te!-üvöltötte vissza. Megjelent Chelsea és Afton, én pedig ismét becsaptam magam után az ajtót.
- Itt meg mi történt?-kérdezte Chelsea.
- Katy és Ana összeveszett.-mondta Renata.
- Nem kéne beszélni velük?-kérdezte Adam.
- Nem láttad, mit csináltak az előbb?-hitetlenkedett Renata.
- Min vesztek össze?-kérdezte Afton- Azt hittem, jól megvannak egymással. Mégis csak rokonok!
- Mi sem tudjuk.-mondta Renata. Igazuk van. Voltaképpen, min is vesztünk össze? Legjobb barátok vagyunk, már születésünk óta. Katy nem akarja, hogy elmenjek a kastélyból. Akkor valószínűleg tud valamit, amit nekem nem mond el! De mi lehet az? Átmegyek Katyhez és megkérdezem!-amint kigondoltam a tervem, meghallottam Katy hangját.
- Nem kell átjönnöd, ahoz, hogy megkérdezd! Én nem hallak téged, de te hallasz engem! Ennyi neked elég nem?-mondta. De a jelent látja, így kigondoltam, hogy átüvöltöm, nézze a jelenemet, és így látja, majd, hogy mit mondok, de ismét megszólalt.
- Rendben, ahogy akarod.
- Mit nem akarsz elmondani nekem?-kérdeztem, a szobámban ülve.
- Mindegy mit, mondok, az elhatározásodat, nem tudom megváltoztatni. Láttam, amint elmész és találkozol azzal a vámpírral.
- Mi? Talákozni fogok vele?
-Igen. És te fogod eltüntetni Sandra holttestét is.
- Nem szívesen teszem...
-..de muszáj.-fejezte be helyettem Katy
- Igen.
- Csak egy dolgot ígérj meg nekem!-mondta Katy.- Próbáld meg elkerülni azt a vámpírt!
- Megpróbálom!- mondtam és kinyitottam az ablakom. Nem voltam olyan magasan, de úgy sem eshet bajom... Felvettem a köpenyem és nekikészültem az ugrásnak.
- Ved fel a kapucnit, is! Ha nem akarod, hogy észrevegyen az örség.-mondta Katy. Feltettem a kapucnit.
- Köszönöm, most legszívesebben megölelnélek!
- Ráérsz, ha visszajöttél. Vigyázz magadra!
- Rendben.-és kiugrottam az ablakon. Halk puffanással értem földet, amit csakis én, illetve, egy méteres körzetben lévő vámpírok hallották volna. De szerencsére, nincs ilyen. A biztonság kedvéért, azért körbe néztem, hála a vámpírlátásnak, mindent ugyan úgy láttam, mint napfényben. Katynek igaza volt, nem messze tőllem, két testőr, pontosabban Santiago és Adam. A fák takarásába vonultam, hogy biztosan ne vegyenek észre, majd elindultam a város felé. Nem tartott fél percig sem, és máris a házunk nál voltam. Sandra teste a földön hevert, vér nem volt benne, egy csep sem. Katynek igaza volt. Megfogtam Sandra élettelen testét, bár a hányinger kerülgetett, és letettem egy üres sikátorban. Körbenéztem, nem volt a közelemben senki. Egy utolsó pillantást vetettem, a szomszéd lány testére, majd az erőmmel, elhamvasztottam. Miután, Sandra testéből, csupán, hamu maradt, könnyek nélköl zokogni kezdtem. Térdre rogytam a szürkés por mellett. Ha egy hárpia is volt... akkor is, csak egy volterrai ember! Ez a vámpír.. megszegte, a Volterrára vonatkozó törvényeket! Megölt egy emert Volterrában! Ezért, minimum börön büntetés jár. A szél felém sodort egy illatot. Felálltam és támadó állásba helyezkedtem. Ez ő! Az az ismeretlen vámpír! Hallásomnak köszönhetően, pontosan tudtam, merre jár, és milyen gyorsan ér ide. Nagyjából öt másodperc. A szél felémsodort másik három vámpír illatát. Felismertem őket! Alec, Jane és Demtri. Üldözik az ismeretlent! Aki épp felém tart!
- Alec, lassíts! Mi nem vagyunk olyan gyorsak mint te!-hallottam Jane hangját.
- Nem lehet! Akkor elveszítjük, így is túl gyorsan tűnik el a nyoma.-mondta Alec. Akkor ezért nem éreztem Sandran a vámpírt. De ez hogy lehetséges....? A következő pillanatban megláttam magam előtt egy bíborvörös tekintetet. Ahogy ránéztem... Nem, az nem lehet! Hátrálni kezdtem. Utánnam jött, egy lépésnyi távolság sem volt köztünk.
- Bells, rég láttalak!- hajolt meg előttem.
- Miért vagy itt?-kérdeztem, a szemeimet, folyamatosan rajta tartva.
- Meglátogatlak.
- Miért ölted meg Sandrát?-kérdeztem morogva.
- Óh, szóval ez volt a neve? Látom végre tudod, hogy mi vagy!-mosolygott rám.
- Több vagyok, mint gondolnád!-morogtam rá.
- Azt mindig is tudtam, de beszélgessünk máshol! Gyere.- megfogta a kezem és az erdőbe szaladtunk..

(Jane)
Egy ideig sikerült üldöznünk, azt a vámpírt, de a nyoma, gyorsabban tűnt el, mint ahogy azt gondoltuk. Egy helyen, azonban ott maradt, de egy másik, ismerős vámpír illat is ott volt. Egy túlságosan is ismerős vámpíré.
- Anabelle.-suttogtam. Demetri megfogta a szürkés színű hamut, amiből a Sandra nevű lány illata érződött.
- Még meleg, nem olyan rég, még itt volt.-mondta Dem. Alec megfogott egy útjába kerülő fát és tövestül kitépte, a helyéről, majd kettétörte. Anabelle az ismeretlen vámpírral van! Nem csodálom, hogy ilyen.
- Alec..
- Nem, Jane! Anabelle vele van! És nem tudjuk követni, túl jól rejti el a nyomát!
- De..-próbáltam, volna valahogy megvígasztalni, de nem tudtam sehogysem, bár nem is hagyta.
- Nincs, de! Segítenünk kell rajta, de nem tudunk!
- Alec, nyugodj meg!-mondta Demetri.
- Te meg tudnál nyugodni, ha Katy lenne ezzel az akárkivel?!?!?-Alec egyre idegesebb lett.
- Alec, azzal, hogy üvöltesz, nem oldasz meg semmit!-mondtam neki. A következő pillanatban, egy fekete ferrári állt meg mellettünk. Mindhárman a kocsit figyeltük. Kinyílt a sofőr felöli ajtó és Katy szált ki rajta.
- Mit keresel itt?-kérdeztem.
- Ana, az unokatestvérem! Láttam merre mentek! Ha ti nem is, én meg tudom találni!-mondta Katy.
- És a kocsi?
- Nem vagyok olyan gyors mint ti.
- Hol van, Ana?-kérdezte Alec.
- Az erdőben.
- Pontosabban?
- Alec, nyugodj meg! Ana-nak nem esik baja! Ismeri a vámpírt.
- Mi?!?-kérdeztük mindhárman egyszerre.
- Katy, ezt, hogy érted?-kérdezte Dem.
- Legyen annyi elég, hogy semmi baja nem lesz, de menyjünk érte!
- És hogy gondoltad? Te mondtad, hogy nem vagy olyan gyors mint mi, akkor hogy akarod tartani velünk a tempót?-kérdezte Alec. Katy Demetrire nézett. Dem értette a nézését.
- Ha, nem nagy hátrány.-mondta Katy.
- Nem az.-mondta Dem és a következő pillanatban, Katy a hátán volt. Így tényleg lesz olyan gyors, mint mi.
- Merre?
- Keletre. Ahol van az a nagy kő, ott vannak.
- Tudom, hol van.-mondtam és a kis csoportunk élére álltam.- Innen 3 percre.-elindultunk Anabelleért, még ha Katy azt is mondta, hogy nem esik baja, nekem rosz előérzetem támadt, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, futottam, oda, ahová Katy mondta...

A fekete ferrári:

komihatár: nem tudom.. remélem, kapok legalább annyit mint az előzőhöz...
következő friss: amint kész, hozom.
puszi: Niki

8.fejezet

Sziasztok mindenki! Ezennel fent van a 8. fejezet! Komikat kérek! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, ha mégsem, nyugottan írjátok meg, hogy mi nem tetszett!

xoxo

sok puszi niki23

(Katherine)
Miután Athenodora felpróbáltat ott velem, egy csomó ruhát. Megláttam, miért is kell felvennem egy alkalmi ruhát. Beavatási ceremónia. Dönthetek, hogy mi akarok lenni. Fél vér, vagy Volturi fél vér...
- Ebben mesésen festesz!-mondta Athenodora, mikor felvettem a következő ruhát. A ruha egyszerű, de mégis tökéletes volt. Karamell színe, kiemelte bőröm halvány barnaságát.
- Szerintem is!-jegyeztem meg halkan, mire Athenodora rám mosolygott.
- És hogy döntöttél? Mit fogsz választani?-kérdezte, mivel úgy gondolom, hogy sejti, hogy már láttam.
- Hiába látom a jövőt, ezt sajnos nem tudom. Minden esetre, nagyon szeretek itt lenni. A Volturi olyan, mint egy hatalmas család...
- Igen-mosolyodott el.- Én is így gondoltam, mikor engem kértek, hogy válasszak...
- Szóval, a Volturit választotta?
- Jobb, egy hatalmas családban, mint egyes egyedül. Mellesleg, nekem itt volt Caius, aki a Volturi tagja volt már akkor. És nem szívesen váltam volna el tőle.
- Értem...
- Neked pedig itt van Demetri.
- Tessék? Nem tudom, miről beszél..-adtam a hülyét.
- Először is. Nyugodtan tegezz! Másodszor... láttam, hogy néz rád Demetri, és azt is, hogy te, hogy nézel rá!
- Jó. Igaz. Szeretem. De attól, még nem biztos, hogy lenne köztünk valami.
- Látod a jövőt! Nézd meg! Nézd meg Demetri jövőjét!
- Mi?
- Csak csináld.-mondta ellent mondást nem tűrően.- Mit látsz?- és én elkezdtem neki mesélni, azt amit látok.
- Aro, kiadta Demetrinek, hogy jöjjön ide és szóljon, hogy mehetünk.
- Kutass, tovább, a jövőben!-bíztatott.
- Nem, megy! Tudja, hogy működik a képességem, és folyamatosan változtatgatja, a terveit!
- Ez sajnálatos, dolog. Most, merre jár?-kérdezte Athenodora.
- Hamarosan ide ér.-mondtam. Mikor láttam, hogy az ajtóban áll, gyorsan kinyitottam, még mielőtt bekopogott volna. Még előtte láttam, hogy fog reagálni rám, de élőben jobb tapasztalni, mint látomásban. Az álla a földet súrolta. Én elmosolyodtam, mire a száját egy halk nyögés hagyta el.
- Hé, Dem...-lépett mellé Félix, bizonyára ő is minket fog kísérni- hű Katy, nagyon csinos vagy!-mondta, mire éreztem, hogy halványan elpirulok.
- Köszi.-mosolyogtam Felixre. Mire rám mosolyogott. Dem egy szúrós pillantással jutalmazta.
- Most mi van?-kérdezte Felix- Én csak azt mondtam, hogy csinos.
- Akkor mehetünk?-kérdezte Athenodora. Szerintem, eddig a fiúk észre sem vették. Nagyon halkan nevettem és Athenodora is ugyan ezt tette.
- Igen, természetesen.-mondta Felix. Dem még mindig nem jutott szóhoz. Felix egy picit meglökte, mire észhez tért.
- Igen, persze, mehetünk.-mondta Demetri
- Rendben. Demetri, te Katyt kíséred, mi Felixszel előre megyünk és elfoglaljuk, a helyünket.
- Értettem.-mondta egyszerre a két fiú. Felix és Athenodora a következő pillanatban eltűntek. Mi kettesben maradtunk Demetrivel.
- Na?-fordultam körbe, hogy mindenhol jól láthasson.- Hogy nézek ki?
- Gyönyörű vagy.-suttogta. Bevillant egy kép a fejemben, miszerint meg akar csókolni, de sajnos kiverte a fejéből. Lemondóan sóhajtottam. Még sem akar megcsókolni. Vajon miért nem? Talán nem vagyok neki elég jó?-tettem fel magamban a kérdéseket.
- Demetri.-mondtam. Hirtelen rám nézett azokkal a gyönyörű rubinvörös szemeivel. Nehezen mondtam ki a pár szót. Azt akartam kérdezni, hogy miért nem akarsz megcsókolni, de helyette, csak ennyi lett.- Miért nem...- ekkor megjelent anyu, és Christina.
- Katy, Dem, ti miért nem vagytok, a trón teremben?-kérdezte Christina.
- Mi..-kereste a szavakat Dem. Anyu rám nézet, azzal a mindent tudó tekintetével. Mellém lépett és megérintett. Gondolatban megkérdezte: Tetszik neked?-én csak bólintottam, mire elmosolyodott.
- Christy, gyere, ugye nem szeretnél, pont Te, elkésni?-mondta anyu, húgának. A 'te' szót alaposan megnyomva.
- Jaj, Mich, ne kezd már!-nyögte Christy.
- De, de! Te is tudod, hogy gondolom ezt az egészet!-mondta anyu.
- Igen, sajnos! Oké, mennyünk még mielőtt visszafordulok!-adta be a derekát Christy.
- Remek! Akkor mi megyünk.-az utolsó szót hosszan megnyújtotta.- Ja és Dem...-nézett rá, majd rám.- vigyázz Katyre!
- Az életemnél is jobban!-mondta boldogan Demetri.
- Azt el is várom.-mondta anyu, mikor már jó messzi jártak.
- Mit...
- Azt hiszem...-mondtuk mindketten egyszerre.
- Mond csak.-mondta.
- Nem, az rá ér, inkább mond te.
- Mit szerettél volna kérdezni?-muszáj volt pont ezt kérdeznie? Most valahogy elment az a varázs, ami az előbb körbelengett minket.
- Az nem fontos.-hárítottam.
- Nekem az. Elmondod?- már olyan közel volt hozzám, hogy éreztem hűvös leheletét.
- Semmi érdekes, csak...-megint elvesztem a szemeiben. Miért kell ilyen csodálatosan kinéznie?
- Csak?-kérdezte mosolyogva, észrevette, hogy az előbb ledermedtem a szemétől. Nem jutott eszembe semmi értelmes dolog! Így hát kimondtam, azt amit nagyon nem akartam.
- Miért nem indulunk?- a mondat végén azonnal lehajtottam a fejem. Miért nem tudom kinyögni, az igazat? Demetri szomorú lett. Éreztem, de mikor felnéztem rá, arca nem mutatott semmit. Mért' kell ilyen bonyolultnak lennie, mindennek?
- Akkor induljunk.-mondta egy lemondó sóhaj kíséretében. Mikor már egész közel jártunk ismét megszólalt.
- Hogy döntöttél? Mármint, Volturis leszel, vagy..
- Nem tudom.-hárítottam ismét.
- Értem.-és tovább indult.
- Demetri, várj!-kaptam utána a kezemmel, így sikerült megfognom a vállát. Megfordult, pillantása gyengéd, de mégis fájdalmas volt.
- Igaz az, -kezdtem a mondandómat- hogy Volturisnak, csak Volturis lehet a párja?
- Igen, az. Ezt miért kérdezed?-szemében, egy kis remény csillant.
- Én.. csak..-motyogtam, mire kinyílt a hatalmas ajtó és kilépett rajta Jane. Hál' istennek!
- Hallottam, hogy jöttök.-magyarázta- Mindenki rátok vár.
- Rendben, megyünk.-mondta Demetri és a következő pillanatban, már a hatalmas vaskapun belül álltunk. Már tényleg mindenki bent volt, legalábbis, a leglényegesebb személyek. Anabelle élőben még szebben mutatott, mint a látomásomban. Mikor meglátott, rámosolyogtam, majd mellésétáltam. Tudtam a döntését. Szilárd és megingathatatlan, hiába, ha ő valamit a fejébe vesz... az mellől nem tágít! Most mégis, mint ha visszakozna egy kicsit. Vajon miért? Otthon, olyan.. semmilyen. Itt minden mesés. Minden vámpír örül nekünk, kivéve persze Alexát, de azt is meg lehet szokni. A Volturi, egy hatalmas család, mely arra vár, hogy végre befogathasson minket. Szerintem, az én döntésemet akárki simán megmondhatja, persze, ha hallja a gondolataimat. És Christina hallja...

(Christina)
Miután ott hagytuk Demetrit és Katherinet Michelle elkezdte rágni a fülemet azzal, hogy miért nem megyek vissza Arohoz. Én persze folyton azt válaszoltam neki: mert nem és kész! De mikor már elegem lett az egészből válaszoltam neki.
- Szóval.. Volturis leszel?
- Miért fontos ez?
- Nem illik kérdésre, kérdéssel válaszolni! Egyébként nagyon is az! Tudod, épp azért megyünk a trón terembe, hogy döntsünk!
- Igen, de úgy tudom, hogy ez itt a folyosó és nem a trónterem.
- Itt van minden barátunk, és a lányok is jól érzik magukat itt. Csak Aro miatt nem akarszt itt lenni, ugye?
- Igen.
- Miért gyülöldöd?
- Nem gyűlölöm.-mondtam olyan halkan, hogy csakis ő hallja.
- Akkor, miért nézel rá úgy, mintha épp a pokol legmélyére kívánnád?
- Szörnyet csinált belőlem!
- Megmentette az életed!
- Hogy utánna vámpírként éljek az idők végezetéig!
- Ha nem tette volna meg, akkor soha nem ismerted volna meg Anabellet. És Anabelle átkozná magát azért, mert miatta haltál meg!
- Ha nem lenne Anabelle, akkor már rég Aro elé álltam volna, hogy öljön meg.
- Nem lett volna képes rá! Szeret téged!
- Akkor másnak tette volna meg!
- Mindenki aki itt van, a barátunk, senki sem ölne meg!
- A törvény mindenek felett áll! Ezt ők is tudják!
- Nem hiszem el! Ilyenkor olyan csökönyös tudsz lenni! Hát nem veszed észre? Szeret téged, és te is szereted őt! Te is tudod, hogy így van, ne tagadd!-igaza van, tényleg szeretem. De mégis, mit tehetnék? Elszakítottam, magamtól életem párját, csak azért, mert megmentette az életem és így megismerhettem a kislányunkat. Hogy bocsátaná ezt meg nekem? Mikor ránézek, látom a fájdalmat a szemében.
- Na?-kérdezte, egy perc után.
- Igazad van.-Mich a nyakamba ugrott.
- Nehéz volt beismerni?-kérdezte, mire én csak bólintottam. Tovább futottunk a trón terem felé. Mind ketten boldogan. Én próbáltam nem mutatni, de Mich boldogan ugrándozott egész úton. Mikor beléptünk a terembe, már nem ugrált, de folyamatosan mosolygott. Arcáról nem lehetett levakarni azt az ezervattos mosolyt. Ahogy körbenéztem a teremben, megláttam Arot. Ö épp engem nézett a szemei vágytól, szerelemtől, fájdalomtól és szomorúságtól csillogtak. A vágyat nagyon is megértem. A ruha, amit Mich hozott nekem, viszonylag méjjen dekoltált volt, a mell része alatt egy díszes öv volt. A ruha türkizkék színe pedig kiemelte a szememet. Michelle ruhája sötétlila színű, bár egy ember azt mondaná rá, hogy sötétkék. A ruhája dekoltázsa, nem annyira mély mint az enyém. A ruha készítője inkább úgy tervezte a ruhát, hogy a viselője, minden porcikájára kecsesen illeszkedjen. Sok szemet magára vonzott. Többek között Adamt, Santiagot és Caiust, valamint Marcust is. Az utóbbi kettő igencsak meglepett. Mindketten kaptak feleségüktől egy-egy szúrós pillantást, majd lehajtották a fejüket.

(Anabelle)
Az ajtóban Afton, valamint Jane állt. Afton mondani akart valamit, de még belesem kezdett és a szája tátva maradt.
- Sziasztok!-köszöntem, majd utánnam Sulpicia.
- Remek munkát végeztél Sulpicia. Ana, gyönyörű vagy.-lelkendezett újdonsült barátnőm.
- Köszönöm.-mondtuk mind ketten egyszerre. Afton, még mindig ugyan úgy állt. Ha eddig nem volt, semmi 'olyan' gondolata felém, akkor most biztosan van.
- Afon, csukd be a szád!-parancsolt rá Sulpicia. Végre becsukta a száját! Már egy kicsit írritált...- Melyikőtök kíséri Ana?-kérdezte Sulpicia.
- Én.-mondta Jane, ettől jobb kedvem lett. Nem is tudom, mi lett volna, ha Aftonnak kell elkísérnie. Húu.. kiráz ettől a fickótól a hideg.
- Remek.-mosolygott rá Sulpicia- Akkor menyünk.- Elindultak, Aftonnal együtt a trón terem felé. Aztán Janenel mi is összemosolyogtunk és utánunk mentünk. Nem szóltunk egymáshoz útközben, de nem is kellet. A legjobb barátaink azok, akik megértenek akkor is, ha nem mondunk semmit. És Jane, számomra pontosan ilyen. Mikor beléptünk a trón terembe, mindenki örömmel nézete minden egyes léptemet, mígnem elfoglaltam a helyemet, anyu mellett. Katy még nem érkezett meg, de már hallom a szívdobogását. Alec sóvárogva nézett végig rajtam, éj fekete szemeivel, majd egy halk sóhaj hagyta el a száját, amit csakis én hallottam. Mikor már mindenki hallotta, hogy az ajtóban állnak, Jane kinyitotta Katy és Demetri előtt az ajtót, majd ők is elfoglalták, a helyüket. Katy mellettem állt. Tudta, hogy döntöttem, bizonyára már látta. De két választási lehetőségem van, és ot van az a bizonyos "mi lenne ha...". Nehéz döntés, az biztos! Miután Michelle, anyu és Katherine is elmondta, hogy döntött, én következtem. Egy kicsit meglepett, hogy anyu úgydöntött, hogy csatlakozik a Volturihoz, de úgygondoltam, hogy biztosan nem akar távol lenni tőlünk.
- Anabelle Summer.-szólalt meg Caius. Én meghajoltam előtte, illetve Caius, Marcus és apu előtt.
- Hajlandó vagy csatlakozni a Volturihoz?-tette fel a kérdést Marcus. Szóranyitottam a szám, most jön a mindent eldöntő pillanat.
- Igen.-ez az egy szó, olyan diadalmasan csengett a számból, mintha épp feleségül mentem volna valakihez... oké, ezt most hadjuk, térjünk vissza a lényegre-gondoltam, kissé zavarban.
- Köszöntünk, a Volturiban. Anabelle Volturi-mondta apu, boldogan. Mégegyszer meghajoltam előttük, majd megöleltem, az unokatestvérem.
- Demetri, miatt döntöttél, így?-suttogtam, nagyon halkan, a fülébe. Mikor elengedett, csak bólintott. Mikor elhagyhattuk a hatalmas termet, Katy ment lefeküdni, anyu és Mich is ment a saját szobájába. Így én is mentem a magaméba. El sem tudom képzelni! Volturi vagyok! És nem is akármilyen! Aro Volturi lánya vagyok, Anabelle Volturi! Hű!-gondoltam, mikor ledöltem a hatalmas barna-barna ágyamra. Lehunytam a szemem. Ha már aludni nem tudok, akkor úgy teszek! Megpróbáltam nem gondolni semmire, csak halgattam a hangokat. A kastély falain túl, a városban, meghallottam egy nagyon ismerős emberi hangot.
- Hahó? Van ithon valaki? Mrs. Summer? Sandra vagyok! Hahó!?!-mondta Sandra, bizonyára az ajtónk előtt áll és arra vár, hogy kinyissuk. Erre elmosolyodtam, azt ugyan várhatja! Meg hallottam egy másik hangot. Sandra közeléből jött a hang. De valahogy, túl dallamosan csenget, egy emberhez képest. Ekkor jöttem rá, Sandra egy vámpírral van! Kipattantak a szemeim, és lélegzet visszafolytva, halgattam a beszélgetésüket.
- Úgytűnik, nincsenek ithon.-mondta az ismeretlen vámpír.
- Igen, úgy tűnik.-válaszolt Sandra.- Nem olyan rég mentek el, úgy nagyából egy hete. Láttam, hogy összepakolnak, pár cuccot és aztán elmentek, de Anabelle nem ment velük.
- Mond csak.-mintha a vámpír férfi, mosolygott volna- Nem voltak, egy kicsit... Feldúltak?
- De.. most, hogy így mondod.. igen, azok voltak. És nagyon siettek valahová.
- Meg tudod mutatni, melyik irányba?-kérdezte a férfi nyájasan.
- A tér felé indultak.-mondta Sandra, kézségesen.
- Köszönöm, drágaságom. És most, mivel már nincs rád szükségem...-mondta a vámpír, majd egy sikítást hallottam. Sandra volt. Ő sikított, akkor a férfi... megharapta, és most bizonyára eltünteti a nyomait. Még egy sikítást hallottam, de ez a szomszéd szobából jött. Nem tétováztam, azonnal átmentem Katyhez, aki sírva ült az ágya szélén.
- Ana..-mondta szipogva.- Sandra...-és akkor rájöttem, Katy azt látta, amit én hallottam, látta amint Sandrával végez az a vámpír.
- Hallottam.-Katy mellé ültem, és könnyek nélkül sírni kezdtem.
- Mi történt?-lépett be az ajtón Dem, Alec és Jane. Demetri rögtön Katy mellé ült és magáhozölelte.
- Sandra... meghalt.-mondta Katy.
- Mi? Ki az a Sandra?-kérdezte Jane.
- Egy.. egy ember volt. A szomszédunk.-magyaráztam.
- Mi történt vele?-kérdezte Alec.
- Egy vámpír megölte.-mondtam és Dem, Alec és Jane egyszerre kapták fel a fejüket.
- De előtte..-szipogva Katy.
- Kiszedte Sandrából, hogy merre vagyunk, és az a vámpír már biztos, tudja.-mondtam.
- Azonnal tájékoztatnuk kell erről Aro-t.-mondta Jane.
- Katy, tudod, ki volt az a vámpír?-kérdezte Alec. Mintha én itt sem lennék, bár erre én sem tudtam válaszolni. Katy megrázta a fejét.
- Rendben. Menyünk, a mester elé.-mondta Dem- Nagyon fáradt vagy, vagy...
- Tudok menni.-mondta Katy, majd mind elindultunk, apu szobája felé...

Michelle és Christina ruhája:

Katherine és Anabelle ruhája:

7.fejezet

Sziasztok! Feltettem a 7.fejezetet! Tudom, ez most picit rövidebb, mint szokott lenni, de azért remélem, hogy tetszik! Komikat kérek!! Puszi niki23

(Katherine/Katy)

- Scar...-kezdtem, de inkább nem mondtam neki semmit. Csak azért hazudik mindenkinek, hogy védje ezt a semmirekellőt. Inkább Dem felé fordultam, mert már lassan kikészítenek az elméletei.- Demetri, nem történt semmi sem, csak beszélgettünk, szóval ne gondolj folyamatosan arra mit csinálhattunk bent!

- Majd agyj neki helyettem is! Tudom, hogy csak a jószándék vezérel, de ettől nem lesz jobb!-mondtam Scarlet felé fordulva.- Demetri, kérlek, hagyd abba, tudom, hogy beszélni akarsz velem, és el is magyarázok...-Scarletre néztem- mindent.

- Mindent?-nézett rám ilyedten.

- Mindent.-válaszoltam neki, majd ismét Demetrit figyeltem.- Ha lehet akkor ne tervezd el, hogy fogod különbféle módokon megölni.- mondtam és amilyen halkan csak tudtam hozzátettem- Ha valaki megfogja ölni, úgysem te leszel az!

- Rendben. 

- Oh, Alec, Anaék megérkeztek.-mondtam neki, de úgytűnik nagyon agyal valamin. Felix kicsit meglökte, amitől magáhoztért.

- Bocs, nem figyeltem. Mit is mondtál?-kérdezte felémfordulva.

- Ana és Jane megérkeztek.-ismételtem magam.

- Remek, úgyis beszélni akarok Janenel.-mondta. Mi? Jannel? Lehet, hogy Alec többet tud mint kellene...

- Oké. Demteri, beszélhetnénk?-kérdeztem, de csak a fejét rázta.- Kérlek.-mondtam neki kiskutyaszemekkel.

- Jó. Beszéljünk.

(Demetri)

- Nem lehetne, hogy kettesben legyünk?-kérdezte tőllem Katy. Kettesben akar lenni, velem? Dehát az előbb még Adam szobájából jött ki! De mégis... Velem akar lenni kettesben. Velem és nem Adammal!

- De. Mitszólnál ha a szobámban folytatnánk?-kérdeztemtőle, és a mondatom kétértelműsége miatt, most tuti elpirulnék, ha tudnék. Katy viszont félig ember, így az arca két oldalán vörös kis rózsák jelentek meg. És hallottam az egyre gyorsulószívverését is. Hát az biztos, hogy Adam hez nem így ment be.

- Jó. Menyünk.-mondta és én kinyitottam neki az ajtót, miután a szobámban voltunk, beakartam csukni az ajtót, de még mielőtt sikerültvolna Felix kiálltott utánnunk.

- Aztán nem rosszalkodni fiatalok!-a végén persze elröhögte magát. Becsuktam az ajtót és Katyre néztem. Felix előbbi kijelentésétől rákvöröslett. Asszem most én is ugyan így festenék... még jó, hogy teljesen vámpír vagyok!

- Nem akrsz leülni?-kérdeztem a kanapé felé intve.

- De.-mondta még mindig elpirulva, majd mikor leült az ágyat nézte. Engem, csak akkor érdekelt volna az ágy ha rajta fekszik, így inkább néztem őt, mit az ágyat. Mikor észrevette, hogy nézem rámnézett, majd a padlót fixírozta. Nagyon idegesvolt.

- Demetri, tudom, hogy nem nagyon tetszett, hogy bementem Adamhez.

- Ez igaz.

- De nem történt semmi köztünk, hidd el!-ahogy a szemébe néztem... Hittem neki.

- Hiszek neked. De miért akartál vele kettesben beszélni?

- Ez olyan dolog, amit Anaval kellene megbeszélnem.

- De ő nincs itt.

- Még.

- Jó. De miért mondtad, hogy mindent elmondasz, ha mégsem mondasz el mindent?

- Mindent elmondok.-nagylevegőt vett és belekezdett- Hazudtak.

- Alec is így gondolja.

- Sejtettem, hogy nem lehet ilyen könnyen férrevezetni, pedig pont őt kéne.-jegyezte meg magának.

- Miről beszélsz?

- Nem Scart akarta megcsókolni!-mondta ki egyértelműen. De ha nem Scart és nem is Alexát, Janet meg vékkép, akkor...

- Adam megakarta csókolni Anabellet?

- Igen.

- Ezért nem akartál kint beszélni vele.

- Igen. Nem akartam, hogy tudjátok.

- De nekem elmondtad.

- Nem akartam előted is titkolózni. Rajtad, Scarleten, Alexán, Jane-en, Anán, Adamon, Aron és rajtam kívűl más nem tudja. Bár lehet, hogy Alex és a társai látták...

- Aro honnan tudja? Csak nem?

- De, megmutattam neki a látomásom.

- És mit szólt?

- Hát... semmit. De egy igen érdekes tervféleséget ötlött ki.

- És miről szól a terve?

- Nem fog semmit sem tenni. Azt akarja, hogy Anabelle döntsön, kit választ végül.

- Ez érthető.

- Igen, de remélem, hogy a drágalátos unokatestvérem jól dönt!-mondta és a tekintete elhomályosult.

- Katy? Katy, mitörtént? Katy itt vagy?-hiába kérdezgettem nem felelt.
- Adam mindent elrontott!-morogta néhány perc elteltével.

- Ezt meg, hogy érted?

- Az előbb egy látomásom volt. Miután Alec nem tudott meg semmit Janetől, úgy döntött kiszedi Alexából...

- És Alexa elmondja neki?-türelmetlenkedtem.

- Igen. De nem az igazat...

- Ezt meg hogy...-azt akartam kérdezni, hogy, hogy érti, de közbeszólt.

- Végighallgatnál?-kérdezte kicsit dühösen. Bólintottam. Nagyon aranyosan néz ki, ha dühös...-gondoltam.

- Alexa egy kicsit megcsavarja a történetet és  úgy adja elő Alecnek, hogy Ana mászott rá Adamra. És ezek után Alec még Ana közelébe sem akar menni... Oh Demetri, ez rettenetes! Nem hagyhatjuk!

- Dehát mit tehetnénk?

- Közbelépünk! Dem, én már láttam őket... Alecet és Anat. Láttam Anat hozzámenni Alechez, még régebben. De ha most nem segítünk nekik, akkor ebből nem lesz semmi!

- Te már láttad az esküvőjüket?- Kíváncsi lennék, azt látta-e hogy mi is összeházasodunk...-gondoltam. Szinte már láttam magam előtt Katyt egy hófehér ruhában, az oltár elött...

- Demetri...-nem folytatta a mondatot Katy egyszerre volt zavarban, ámultságban és láttam a szemében(pár könnycseppen kívül, ami talán öröm könny volt, bár szomorú könny is lehetett), hogy tudja mit gondoltam az előbb. Ó, a fenébe is!-szitkozódtam magamban.- Azt látja, amit elterveznek! És én épp az esküvőnket tervezgettem!

- Szerintem... menyjünk... még mielőtt Alec...-csak akadozva tudott beszélni, még mindig kicsit zavarban volt.

- Menyünk!-mosolyogtam rá. Épp mikor kiléptünk az ajtón, megláttuk Alecet, amint Alexa szobája felé tart.

- Alec, épp érted indultam.-mondtam neki, mire megállt és megfordult. Katy oldalba bökött.- Vagyis indultunk.

- Miért?-kérdezte Alec.

- Nem akarsz oda bemenni!-mondta Katy.

- Mi?

- Alec, láttam! Jane nem mondott semmit, ezért Alexához mész, hogy meg tudd az igazat. De ha oda bemész, csak mégtöbb hazugságba ütközöl.

- Mi?-kérdezte Alec ismét. Katynek eleredtek a könnyei, de most határozottan a szomorúságtól.

- Én nem akarom, hogy bekövetkezzen az, amit láttam! És tudom, hogy te sem akarod!-mondta neki, a könnyeivel küzködve.

- Te láttadm, hogy mi is történt ott?-kérdezte, pár másodperc múlva Alec.

- Igen.

- Akkor mond el! Tudom, hogy te nem hazudnál.

- Én...- Katy a szavakat kereste, és válaszul felém fordult. Nem mondhatta el... ő tudja, mi lenne ha elmondaná, és nembiztos, hogy Ana megbocsát Alecnek, amiért széttépi Adamt. Mert tuti, hogy ezt tenné. Én is ezt tenném, ha Adam Katyt akarta volna megcsókolni.

- Én majd elmondom.-lépett ki ekkor ajtaján Alexa.

- NE!-kiáltott rá Katy- Te csak hazudnál neki.

- A maga helyében csedben marédnék Miss. az apám meg akarja támadni az unokatestvérem! Még te sem látsz mindent előre!Ha láttad volna mire készül az apád, akkor nem kellett volna kimmenünk elintézni őket!-mondta Katynek Alexa.

- Ha jól tudom Anebelle kapta el őket, ahogyan téged is elfog, amint meg tudja mit tettél!-válaszolt gonosz mosollyal az arcán Katy. Alexa elmosojodott.

- Nem lesz rá elég ideje. És most, ha megbocsátotok elmondanám Alecnek mi történt az erdőben.

- Remélem nem késtem le semmiről.-jelentmeg egyszer csak Anabelle, Janenel az oldalán. Mindenkire rámosolygott, kivéve Alexát.- Jane szólt, hogy kerestél.-fordult Alec felé. Jane eközben futó pillantást vetett Katyre, aki könytől áztatott arcal a fejét rázta. Jane kifújta a levegőt.

- Igen.

- És azt is elmondod, miért?-kíváncsiskodott Ana, bár szerintem már tudja a részleteket.

- Csak...-Alec a szavakat kereste- Hogy telt a vadászatod? Hallottam, hogy három vámpír megtámadott titeket.

- Oh, igen... nos egy kis időbe telt,-nézett Janere- de megoldottuk. És ha nem jönnek plusz hárman, akkor nekünk kellett volna bevoncolni őket.

- Értem...

(Alec)

- Alec, tudom, hogy nagyon akarsz tudni valamit! Látom a szemedben! Kérdez és válaszolok rá!-mondta Ana. Tényleg ennyire átlátna rajtam? És mit szólna, ha nem az erdőről kérdeznék, hanem arról tetszek-e neki...-gondolatmenetemből Ana hangja ragadott ki.

- Csak mond ki! Elegem van ebből! Mond ki végre és megtudod mi történt az erdőben!

- Rendben. Mi történt az erdőben?-kérdeztem végül.

- Adam nem Scarletet akarta megcsókolni, hanem engem.-hírtelen belémnyilalt a felismerés... tudtam, mindvégig tudtam. Mikor előszőr látta Anabellet, már akkor... már akkor is láttam a szemében, azt a vágyat, amit Alexéban. De nem hittem, hogy képes lenne többre is, mint távolró figyelni. Ekkor döbbentemrá mit is mondott Anabelle. Adam megakarta csókolni Anabellet! Ezért megfizet, az-az aljas szemétláda!-gondoltam. De még mielőtt mozdulhattam volna, Anabelle már mellettem termett. Nagyon gyors.-jegyeztem meg magamban.

- Hagyd!-suttogta. De miért akarná, hogy kíméljek meg neki? Ha csak, nem ő is akarta azt a csókot. De az nem lehet! Ő nem olyan! Kizárt, hogy tetszen neki Adam, Ő nem olyan mint Alexa és Shamanta... Ő teljesen más. De mégis, akkor miért?-gondoltam. Katyék felé néztem. Dem magához ölelte  Katyt, de közben ugrásra készen állt, s várta mikor rontok be Adamhez. Alexandra felé fordultam, gyűlölet égett a szemében, ami egyenesen Ana felé irányult, de őt ez cseppet sem érdekelte. Két kezét az arcomra tette, és lassan visszafordította, hogy belenézhessek, immáron, tündöklő rubinvörös szemeibe.

- Nem éri meg!-suttogta csak nekem- Jane azt mondta képes lennél megölni- ó, szóval Jane mondta neki, ezért áll itt? Hogy védje a szerelmét?- Tényleg képes lennél rá? Megölnéd? Miattam?-ha elmondom az igazat, vagy kiröhög, vagy a pokol legméjére fog kívánni. De mit tehetnék? Muszáj válaszolnom.

- Képes lennék rá.-miközben mondtam egyenesen a szemébe néztem. Rubinvörös szemeiben megcsillant valami.

- Csak miattam?-kérdezte immár boldogabban.

- Csak miattad.-mosolyogtam rá.

- Na nemár! Most komolyan, bedölsz a kiscsaj hazugságainak?-törte meg a hangulat varázsát Alexa. Jellemző!- Hazudik! Ő mászott rá Adamra, ott mindenki szeme láttára!- nem nagyon tudtam elképzelni a jelenetet, de nem hinném, hogy Ana olyan lenne, mint amilyennek Alexa leírja.

- Fogd be Alexa!-mordult rá Katy.

- Na tessék! Itt a másik hazug liba! Védi az unokatestvérét.-folytata Alexa. Mikor befejzte a mondandóját, Dem rávetette magát. Alexát a földhöz gyömöszölve, morogva megkérdezte.

- Na akkor ki itt a hazug liba?- Alexa Demetrire morgott, majd a morgást egy mosolyal váltotta fel.

- NE!-kiáltott Katy, aki bizonyára látta mit tervez Alexa.

- Késő bogaram.-mosolygott Alexa Katyre, majd Dem felüvöltött. Alexa bizonyára megrázta, s így sikerült letuszkolnia magáról. Amint felállt kapott egy jó erős fájdalomhullámot az én drága húgocskámtól.

- Elég!-üvöltötte Alexa.- Győztetek! Csak... Hagyd abba!- Jane abbahagyta a kínzást, így Alexa végre nem üvöltözött.

- Mitörtént?-lépett ki az ajtaján Adam. Hírtelen elborította fejemet a vörös köd. Nem gondolkodtam, csak azt tudtam, szét akarom tépni. Elindultam az ajtója felé, de a következő pillanatban kétkézt éreztem a melkasomon. Nem tudtam ki az, most csak az érdekelt, hogy végezzek Adammal. Adam kilépett az ajtaján és rámmosolygott. Elég! Most meghalsz!-kiáltottam magamban. Néhány hangot hallottam a távolból...

- Dem, meny segíts Ananak, már nem bírja sokáig!-Kiáltott Katy

- Nem! Demetri maradj ott.- Válaszolt a lefogóm, vagyis Ana.

- De Ana...

- Nem Katy, tudom mit csinálok!-mondta Ana.- Alec. Alec nézz rám! Kérlek, Alec nézz rám! Hagyd őt! Nem éri meg, hidd el!- A vörös köd, már kezdett elmúlni, Ana ra néztem. Szomorú volt, de amint meglátta, hogy ránézek, mosolyogni kezdett és egy könycsepp gördült végigi az arcán.- Köszönöm.-suttogta. Letöröltem arcáról a könycseppet. Mindketten vizsgáltuk az átlátszó folyadékot.

- Ha jól tudom, akkor ilyet nem csinálnak a vámpírok.-szólalt meg végül Ana.

- Nem... általában nem.-mondtam neki.- Köszönöm.-mondtam ugyan azt mint Ő az előbb. Ha nem állít meg... akkor Adamból már nem lenne semmi. És eléggé nagy annak a valószínűsége, hogy Alexa és Sam is rámtámadna.-gondoltam. Ana válaszképp megölelt. Megint átjárt a jóleső melegség, mint már annyiszor, mikor megérintett. Én is megöleltem, és ekkor vettem észre, hogy csak mi maradtunk a folyosón. Hálás voltam érte a többieknek, hogy elmentek, így Anaval lehetek.

* * *

Már egy ideje így álltunk mikor megszólalt mögöttünk Sulpicia.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy zavarok.-mondta és tekintetével, hol engem, hol Anat vizsgálta. Mindeközben, elengedtük egymást, így már csak egymás mellett álltunk.

- Nem, dehogyis. Mi csak..-próbált Ana magyarázkodni, de nem talált szavakat.
- Jaj, el ne kezdj itt nekem magyarázkodni! Most velem kell jönnöd!
- Hová megyünk?-kérdezte Ana.
- A szobádba. Felöltöztetlek egy mesébe illő ruhába.-majd felém fordult- Alec, jobb lesz a indulsz. Minden Volturisnak a trónteremben kel lennie!-adta ki a parancsot, mire, bár nehéz szívvel, de búcsút intettem Ananak és elindultam a trónterem irányába.

(Anabelle)
Alec elment a trónterembe, én pedig a szobámban próbálgatom a szebnél szebb ruhákat, de úgytűnik, hogy Sulpicianak egyiksem tetszik.
- Valahogy egyiksem illik hozzád.-jegyezte meg vagy ötven ruhafelpróbálása után. Bemászott a szekrényembe és valahonnan a legeslegmélyéről előhúzott egy gyönyörű vörös bársony ruhát. A ruhát, a ruha alját lévő fodrok tették mégcsodálatosabbá. Mikor ezt a ruhát is felvettem, Sulpicia elégedetten nézett rám, és végre megengedte, hogy a tükörben megnézzem magam. Nem hittem a szememnek. Mintha a tükörben lévő lány, nem is én lennék. Aza lány... olyan mintha egy angyal lenne... A rubinvörös szemeihez, tökéletesen illett a ruha, amit feldobott a lány szőke haja.
- Hű..-csak ennyit tudtam kinyögni néhány perc elteltével, majd néhány perc múlva ismét megszólaltam- Ez tényleg én...
- Igen, kedveském. Ez tényleg te vagy!-válaszolt kinemmondott kérdésemre Sulpicia.
- Köszönöm.-mondtam mosolyogva.
- Ugyan, semmiség.-mosolygott rám.
- És, megkérdezhetem, hogy miért vagyok ilyen gyönyörű?-Sulpicia ismét rámmosolygott.
- A Volturi legfőbb vezetői elé mész... Ez amolyan beavatás féle lesz... Dönthetsz. Elfogadod, hogy Volturi vagy, vagy maradsz Summer.- És a többiek is dönthetnek? Mármint anyu, Michelle és Katherine is?
- Igen, ők is.
- Elnézést, de indulnunk kell.-szólt be valaki az ajtón.
- Rendben.-válaszolt Sulpicia és már fel is állt. A következő pillanatban megláttam ki áll az ajtóm előtt...

6.fejezet

Itt a 6. feji, mivel mennem kell és nem leszek 1 teljes hétig!

Remélem tetszik majd a fejezet, és kapok érte néhány komit... szóval... komit, komit, komit!!! :D Puszi niki23

(Katherine)

Itt van egy vámpír, és kiderül róla, hogy az apám, oké ez nem annyira meglepő, de miért most? Miért pont most jött meglátogatni? Ha eddig nem érdekeltem akkor most miért jött?-gondoltam.

- Miért jött?-kérdeztem egy csep érzelem nélkül a férfit.

- Mert látni szerettem volna a lányom.

- Miért pont most?

- Miért ne? Nem látogathatom meg a saját lányomat?

- Nem, ha eddig nemérdekelt!-válaszoltam, mire a férfi arca megfeszült.

- Úgy tűnik Katherine döntött.-szólt a mester. Tudom én nem vagyok Volturis, de úgy érzem nekem is így kell hívnom.

- NEM!-kiáltot fel a férfi.- Jogom van beszélni vele! Az apja vagyok! Pont te tiltanál el a lányomtól Aro? Te, aki ugyan abban a cipőben jársz?

A mester nem tudott mit válaszolni, a torkán akadt a szó. Helyette Ana szólalt meg.

- Elég!-lépett előrébb.- Katherine döntésébe senki sem szólt bele. Maga eljött, beszélt a lányával és most menyjen, Katy nem akar több szót váltani önnel! És ne merjen úgy beszélni az apámról, mintha ugyan olyan lenne mint maga! Ő teljesen más! Őt legalább érdekelte, hogy mi van velem, nem úgy mint magát! Maga nem törődött a lányával, így nem várhatja el, hogy tárt karokkal fogadja! Most menyjen, és ne merjen többet így beszélni a Volturi vezetőinek egyikével!- Ana szemei szikráztak a dühtől.

Hú, nem hittem volna, hogy képes ilyen is lenni...-gondoltam.- Ki állt értem, és az apjáért...

- Rendben.- mondta a férfi és meghajolt- Ahogy óhajtja kegyed! Nem akartam így beszélni, sem önnel, sem az apjával. De abban igazat mondtam, hogy az apja tudja, mit érzek. Ő is annyira vágyott rá, hogy lássa, mint én Katherinet.

A mester végre megszólalt.

- Azt tudom, hogy mit érzel Alex. De én nem erőltettem magam Anabellere. Ő döntött úgy, hogy látni akar. Katherine is döntött. Fogadd el, hogy nem kíván látni téged.

- Rendben.-morogta Alex, majd felémfordulva hozzátette- Ha úgygondolod, mégis látni akarsz...-átnyújtott egy kis papírdarabot- Hívj fel!- Elvettem tőle a papírdarabot.

Azt várhatja!-gondoltam.

- Rendben.-mondtam ugyan úgy mint mikor előszőr szóltam hozzá.

- Aro, Caius, Marcus, Christina, Michelle, Katherine, Anabelle, és a többiek... örültem a találkozásnak, hamarosan ismét találkozunk!

- Azt nem hinném.-morogta anyu. Alex rámosolygott, hírtelen bevillant egy kép anyu Alexre ugrik és szét akarja szaggatni, de Alex számít rá és elugrik előle.

- Köszönöm Katherine, hogy megmutattad.-furdul felém mosolyogva Alex.

- Mi?-kérdeztem zavartan.

- Hogy Michelle rám akar, vagyis már csak akart. Ugrani, én már csak az után láttam volna.-válaszolt. Anyu megint morgott. Nem értettem, de nem is akartam, akkor csak mégtovább maradna, így csendben maradtam.

- Köszönjük a látogatásod Alex Gregori.

- Oh, bármikor...-mondta és Anara nézett. A szemei elsötétültek, de nem volt szomjas, mármint nem vérre. Ana kellett neki. Alec rámorgott és Ana elé lépett, majd mindenki morogni kezdett. Alexnek feltűnt, és a szemeit rögtön Aro felé fordította. A mester gyilkos dühvel szemlélte, majd fejét elfordította, és Anara nézett. Közben Alex kiosont a palotából.

(Aro)

Nem tudom elhinni, hogy volt képes így nézni a lányomra? Ráadásul az egész Volturi szemeláttára! Ez felérne egy halálos ítélettel, bárki számára! Mégis, hogy merészelte? Ha valaha is visszatérne... Én képes lennék... Nem gondolhatok ilyenekre Katy miatt, de akkor sem tarthatom magamban a dühöm!-gondoltam, majd hozzávágtam a falhoz az egyik fotelt. A masszív kőfalnak nem lett baja, bár ezt nem mondhatnám el a fotelről... De legalább egy kicsit lenyugodtam.

- Aro?-kopogott be az ajtón Anabelle. Gyorsan rendeztem az arcvonásaimat és behívtam.

- Gyere csak be kedvesem.

- Szóval, én...-kezdte. Valaki megköszörülte a törkát mögötte-vagyis mi.-fejezte be gyorsan és utat engedett Katynek.

- Mester...-kezdte, de közbeszoltam.

- Hívj te is Aronak!-mosolyogtam rá.

- Köszönöm, de maradnék a mesternél, ha nem baj...

- Nem, dehogy is. Miért jöttetek?

- Azt szeretnénk tudni, milyen képessége van ennek az Alex Gregori Smithnek.-mondta Anabelle.

- Oh, szóval a nevét is tudjátok?-kérdeztem, és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra.

- Igazából, csak Ana tudta, én nem.

- Bizonyára emlékszikrá még a gyerekkorából.-mosolyogtam Anara.

- Igen, biztos.-mondta.

- Szóval? Van különleges képessége ennek az Alexnek?-türelmetlenkedett Katherine.

- Igen, van. Ő a múltat látja, és... ha a közelében van valaki, aki látja a jövőt, akkor ő is látja, azt, amit az illető.

- Klasz...-sóhajtott Anabelle. Mit nem adnék azért hogy tudjam, mit gondol most.. De ahoz meg kéne érintenem és azt bizonyára nem szeretné..

- Akkor így tudta, mire készül anyu...-mondta elgondolkozva Katy.

- Bizonyára.

- Köszönjük mester!-mondta Katy- Mi most akkor megyünk... Hacsak nincs mégvalami...

- Igazából lenne. Anabelle még nem evett, így veszélyes lehet rád nézve... Ezért nem kénne a közelébe lenned, amíg...

- Nem kiszámítható?-kérdezte mosolyogva Ana.

- Igen.-mosolyogtam rá. Katy sóhajtott.

- Igen, tudom, de látom a jövőt, így tudnék róla ha az étlapon szerepelnék.-mosolygott Katy is.

- Ebben biztos vagyok. De a saját épségedben...

-Tudom, láttam... és hiába próbálnék akármit is mondani, nem fogja hagyni hogy vele legyek... legalábbis addig míg nem... ivott.

- Igen.

- Akkor én megyek, megkérdezem Scarlettet, melyikük nyert.-mosolygott, majd eltünt.

- Anabelle.

- Csak Ana, kérlek.

- Rendben. Behívnád Adamot?-Előszőr meglepődött, de rábólintott.

- Persze.-kinyitott az ajtót és Adam belépett rajta.

- Mester.

- Adam, kérlek, keresd meg Janet és hívd ide.

- De mester, akkor te...

- Nem lesz semmi bajom.

- Igen, mester.

- Azért hívom ide Janet, hogy elkisérjen vadászni.-válaszoltam a kinemmondott kérdésére.

- Értem.-mondta. Az ajtón kopogtattak és Adam beszólt rajta.

- Mester, meghoztam Janet.

- Köszönöm. Jane, kérlek gyere be.

- Mester?-nyitott be az ajtón Jane, majd mikor meglátta Anat kicsit boldogabbnak tűnt.

- Elkísérnéd Anat vadászni?-kérdeztem, mire felcsillant a szeme, és ahogy láttam majd kiugrik a bőréből, bár próbál nyugott nak látszani. De úgy látom, hogy Ana is hasonlóképp van.

- Igen, mester!-ezen elmosolyodtam.

- Akkor menyjetek.-és már kint is voltak a szobámból.

(Jane)

Lehet, hogy eleinte mindenkinek azt mondtam kinem állhatom Anabellet, de valójában nagyon is kedvelem! Ha ő nincs akkor a testvérem még mindig úgyan olyan búskomor lenne, és vele együtt az egész kastély. Amióta velünk élnek a Summerök, azóta a kastély sokkal vidámabb hely lett. Bár mikor idejöttek, szomorúak voltak, de valahogy mégis boldogok. Mikor Ana felébredt mindenki örült, és nem csak megjátszották, hogy örülnek, hanem tényleg. Teljes szívből örültek neki, hogy él...

(Anabelle)

Mikor már olyan távolságba értünk, hogy Adam ne lásson, Jane nyakába ugrottam, amitől majdnem elesett.

- Máskor szólj, mielőtt rámvetnéd magad!-nevetett.

- Rendben!-nevettem vele együtt. Jane abbahagyta a nevetést. És lesegített a hátáról. Talán észrevett valakit.

- Miért álsz ott a sötétben?-kérdezett valakit.

- Nem akartam elrontani a szorakozásotokat.-válaszolt a sötétben álló vámpír.

- Előjönnél a rejtekhejedről?-kérdeztem.

- Csak arra vártam hogy megkérdezd.-válaszolt és egy mosolygó vámpírférfi lépett ki a sötétéből. Bizonyára egy másik Volturis.

- Afton, miért követsz minket?

- Nem követlek.

- Oh, dehogynem!

- Csak épp erre jártam, és még nem láttam a lányt miután átváltozott.

- Ezért, gondoltad megnézed magadnak?-kérdezte Jane gonosz mosolyal az arcán.

- Nem, dehogy is, csak...-próbált magyarázkodni Afton.

- Kíváncsi vagyok, mit szólna Chelsea, ha ezt megtudná.-mondta még mindig gonosz mosollyal az arcán Jane. Afton nyelt egyet, mire Jane mégjobban elmosolyodott.

- Jane, nincs jogod olyanokat mondani neki, ami nem igaz!

- Oh, dehogynincs!

- Jane, kérlek!-Afton már térden állva könyörgött, mit mondjak, eléggé vicces látványt nyújtott, ahogy ott térdelt Jane előtt. Jane a szemét forgatta.

- Rendben. De csak azért úszod meg ilyen könnyen, mert más dolgunk van!

- Köszönöm!

- Meny vissza az őrhelyedre!-adtam ki a parancsszót.

- Igenis...

- Anabellenek hívják!-Jane ismét a szemét forgatta.

- Kösz. Igenis Anabelle!

- Na, akkor mehetünk vadászni?

- Igen!

* * *

Mikor már jó messzi voltunk Volterrától, Jane azt mondta, nem kell mást tennem, csak az ösztöneimre hagyatkoznom. Lehunytam, a szemem és úgytettem, ahogy mondta. Színte azonnal megéreztem egy íncsiklandó illatot, így hát elindúltam az ösztöneimre hagyatkozva. Olyam gyorsan futottam, hogy melletem a fák egy hosszú barna-fehér (mivel tél van) csíkká álltak össze. Mindig is imádtam a gyorsaságot, bár nagyon kevésszer volt alkalmam megtapasztalni eddigi életem során, de most kiélvezem minden egyes percét! Az erdő közepefelé jártam, mikor megéreztem egy vámpír szagát. Mivel nem olyan rég már volt alkalmam érezni, így felismertem. Alex. Amint rájöttem, ki az már szemben is találtam magam, az illetővel.

- Szerbusz Anabelle.-köszönt. Kb egy lépésnyire álltunk egymástól. A kezét kinyújtotta és megpróbálta kezét végigsimítani az arcomon, de mielőtt hozzám érhetett volna, megragadtam a csuklóját. Leeresztette kezét és rámmosolygott.

- Jobban örülnék, ha nem nyúlna hozzám.-mondtamneki és elengedtem a csuklóját.- Miért van még mindig Volterra környékén?

- Csak sétálgatok.-vonta meg a vállát. Egyet előrrébblépett, én egyett hátra. Ezt még vagy háromszór megcsináltuk, mígnem egy fa törzséhez lapultam.

- Jane is veled van?

- Nem mindegy magának mit mondok? Hiszen...-mondtam volna, de a számra tette a kezét.

- Már tudsz a képességemről.-suttogta a fülembe. Mivel még mindig csukva volt a szám, így csak bólintottam. Már olyan közel volt hozzám, hogy már éreztem, amint hűvös lehellete cirógatja az arcom. Alex hát amögött valaki morgott, majd megpillantottam Janet.

- Engedd el Anat!

- Lehet, hogy megteszem, de az is lehet, hogy nem...-mondta inkább magának, mint Janenek. És végigsimított az arcomon. Önkéntelenül is rámorogtam, még ha a számat le is tapasztja a kezével. Alex levette a számról a kezét, de szorosan magához ölelt. Kirázott tőle a hideg. Jane Alexra nézett, és erősen koncentrált valamire.

- Ne is erőlködj! Azzal nem mész semmire. Had mutassam be neked Kevint és Lindát.-mondta Alex és az erdő fái mögül előlépett egy eléggé felzselézett barna hajú fiú és egy bronzvörös, hullámos hajú lány.

- Kevin képes, egy olyan pajzsot létrehozni, ami megvéd ahozzád hasonló képességűektől. Linda pedig egy érintésével kődé tud változtatni akárkit, persze, csak ha ő úgyakarja és csak 15 percig működik az ereje, utánna visszaváltozik az illető. Így nincs értelme próbálkoznod, az erőddel, egyikünkeneksem lehet ártani mentálisan. Nem tehetsz semmit.

- Nem tudom miért kell ez a lány Alexnek. Ő is csak egy egyszerű újszülött.-mondta Linda Kevinnek. Úgytűnik, hogy ezt már megint csak én hallottam.

- Azért eléggé csinos...-mondta Kevin, mire Linda egy szúrós pillantással jutalmazta- Már ha valaki a szőkéket szereti. Még szerencse, hogy én a vörösekért vagyok oda.-javította ki gyorsan magát.

- Gyere drágám, most velünk jösz.-suttogta a fülembe Alex. Na jó, ebből elég! Amilyen erősen csak tudtam ellöktem magamtól, ennek köszönhetően, ő kidöntött egy közelben lévő fát én pedig Jane mellé futottam. Kevin és Linda értetlenül nézte végig az egészet. Alex felmordult.

- EZÉRT MEGFIZETSZ!-üvöltötte.- Linda! Változtasd mindkettőt kővé!- Linda elindult felénk. Előszőr Janet vette célba, egy ideig sikerült kitérnie előlle, de vigül Lindának sikerült megérintenie. Jane ott ált, kővéváltan, és ez ellen nem tehetett semmit.

- JANE!-kiáltottam. Linda gonoszul rámmosolygott.

- Most te jösz...

- Ezért megfizetsz!-morogtam rá. Hírtelen olyan düh áradt szét bennem, mint még soha, éreztem, ahogy belülről éget a tűz. Nem bírtam, már elviselni a forróságot, így kiengettem magamból. Erősen öszpontosítottam és így sikerült elérnem, hogy tűz vegye körül Lindát.

- Oh, ez egy váratlanfordulta...-mondta Alex. Feléfordítottam a fejem és őt is körbevettem tűzzel, majd Kevinen volt a sor. Miután mindhármukat körbevettem "tűz börtönnel" úgydöntöttem megvárom azt a tizenötpercet, míg Jane ismét képes lesz mozogni. Ameddig teltek a percek, a tűz ugyan úgy égett a rabjaim körül, ügyelve arra, hogy olyan közel legyen hozzájuk, mmenyire csak lehet, de mégsem érjen hozzájuk. Mikor Jane végre "felébredt" elképedve nézte, ahogy a három támadóm min egy-egy tűzgyűrűben állt.

- Hű.-csak ennyit tudott kinyögni, mire rámosolyogtam.

- Azt hiszem, szólni kéne valakinek...-mondtam, de a hátam mögött már meg is jelent a segítség.

- Mi megfelelünk?-kérdezték  a mögöttem álló három Volturis.

- Hát persze.-mosolyogtam rájuk. Közüllük csak Adamt ismertem fel, senki mást. Mikor a szőke hajú lány észrevette, hogy nem nagyon tudom, kik is ők, felvilágosított.

- Ő itt Alexandra, Adam és engem Scarletnek hívnak.

- Örülök, hogy megismerhetlek benneteket.

- A mester utánnatok köldött miket, mert egy jóideje elmentetek vadászni, és ahogy látom eléggé szép zsákmányotok van.-mondta mosolyogva Adam.

- Én elintézem a vöröst, Adam tiéd a sündisznó fejű, Scarlet, tied Katy apja.-adta ki a parancsot Alexandra, azután köddévált, és valahonnan Linda mögül meghallottam a hangját. - Anabelle, szedd le rólluk ezt a tűz micsodát!- Úgytettem ahogy mondta, mikor már szabadon voltak, Adam elkapta Kevint. Scarlet elkapta Alext és Linda felüvöltött fájdalmában, majd Alexandra láthatóvávált és a vállára kapta a lányt.

- Mi visszamegyünk a kastélyba, ti pedig vadásszatok végre valamit.-mondta Adam, majd felém fordult és megérintette újjaival a szemem alatti gödröcskét és közben rámmosolygott. Nagyon jó érzés fogott el a közelségétől...- Nagyon szomjas lehetsz, a szemeid már obszidiánszínűek.- a szemei az ajkamra tévedtek... A lélegzete felgyorsult...

- Adam!-szólt Alexandra, mire Adam, jóval hátrébb húzódott tőllem- Ideje mennünk!-morogta.

- Igen, igazad van.-miután eltüntek az erdőben, Janere néztem, aki kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Mi az?-kérdeztem, mikor már nagyon is zavaró volt a csend.

- Tudod mire készült Adam? Tudod mi lett volna belőlle, ha megteszi, amire készült?

- Nem.-válaszoltam mindkétkérdésre.

- Előszőr is Alexa kinyír, aztán neked ugrik Shamanta végül magyarázkodhatsz Alecnek, aki előtte széttépte Adamt!

- Miért akartak volna nekem ugrani? És miértkellet volna magyarázkodnom a testvérednek? És miért tépte volna szét Adamt?

- Adam megakart téged csókolni. És ahogy láttam, nem igazán esett rosszúl a közelsége. Alexandra alig tudta türtőztetni magát hogy nektekugorjon, mivel bele van esve Adambe, ahogy Shamanta is. Alec pedig... ki nem állhatja Adamt.

- És miért kellett volna magyarázkodnom?

- Mikor a nagyteremben, Alex rádnézett és Alec rámorgott, azt nem azért tette mert az lenne a dolga.

- Akkor miért?

-  Ha lehet akkor nem mondanék el minden apró részletet.

- Persze...

- Vadásszunk!-mondta és mindketten az erdőbe vetetteük magunkat.

(Scarlet)

Miután Aróék elé állítottuk Anabelle és Jane támadóit mindhárman elindultunk a szobánk felé, szerencsére egymás mellett voltak, így hármasban indultunk az emeletre. Mikor már tisztes távolságban voltunk Arotól, Marcustól és Caiustól; Alexa tarkónvágta Adamt.

- Ezt azért mert majdnem megcsókoltad.- aztán mégegyet kapott- Ezt azért mert úgy néztél rá.- és még egyet- És ezt azért mert hozzáértél.

- Hé, az elsőt is értettem, nyugi oké?-mondta Adam. A hátunk mögött a bátyám hangos nevetését hallottunk.

- Vigyázz Adam, Alexa végül még kiüt!- Felix már a hasát fogta a röhögéstől.

- Ez nem is rosz ötlet...-mondta Alexa és gonoszul nézett Adamra, majd egy könnyed érintéssel sokkolta.- Felix, bevonszolnád a szobájába?- kérdezte a bátyámat.

- Persze.-mondta, de már nem nevetett. Segítettem neki bevinni Adamt a szobájába majd mikor a ajtón kívül voltunk megkérdezte.

- Kit csókolt meg majdnem, a kölyök?- én elképedve álltam előtte, azt hittem nem figyelt, amikor Alexandra azokat mondta...

- Azt hitted nem figyeltem, mi?-kérdezte egy hatalmas vigyorral az arcán.

- Igen, azt.-mondtam.

- És akkor elmondod, hogy kit akart megcsókolni Adam?-kérdezte tudásra szomjas tekintettel. De mielőtt akármit is szólhattam volna Adam kinyitotta az ajtaját és kilépett rajta. Felix felé kapta a tekintetét és egy hatalmas vigyorral köszöntötte.

- Héj Adam! Mizujs? Hogy aludtál? Megrázó élmény volt az a három tasla? És hogy végül nem csókolhattad meg a lányt?

- Mivan? Felix miről beszélsz?-kérdezte a bátyámat, de közben felém nézett. Én megráztam a fejem, mire kifújta a levegőt.

- Arról, hogy nem akarjátok elárúlni, melyik csajt akartad megcsókolni!

- Milyen csajt?-kérdezte ekkor Dem, aki Aleckel az oldalán jött felénk. Remek! Felix is elég, nem hogy Demetri, és most leginkább Alec nem kéne ide! Mikor Adam meglátta Alecet, azonnal rámnézett.

- Ö..-Adam elkezdett gondolkodni, majd rámnézett- Scart.

- Hoppá, húgi, nem is mondtad, hogy bejön neked Adam.-mondta Felix én pedig tátott szájjal álltam még mindig. Most komolyan, nincs más lány a környéken? Oké, tudom, hogy nincs, de akárkinek a nevét mondhatta volna, miért pont az enyémet kellet? De mostmár muszály játszanom a szerepem, főleg, mivel Dem és Alec furán nézeget.

- Ö, igen, tudom. Csak nem akartam mindent az orrodra kötni.

- De hiszen szinte semmit sem mondasznekem.

- Na látod, épp ezért!

- És akkor akarat megcsókolni, mikor elmentetek Anaért és Janeért?

- Ö.-Adam a szavakat kereste, ahogy én is és ekkor belépett az ajtón Katherine. Imádom a kiscsajt, de a képességével most aztán meg is ölhetminket. Mikor meglátta társaságunkat egy mosolyt húzott az arcára.

- Sziasztok!-köszönt az álmosolyával, úgytűnik látta hogy mi történt majdnem. Felváltva köszönt vissza mindenki, vagy helloval vagy sziával.

- Adam, beszélhetnék veled?-kérdezte és egy olyan mosolyjelent meg az arcán, amilyen Janeén szokott mikor kinozni készü valakit.

- Ö, persze.

- Négyszemközt.-mondta Katy mire Dem, aki eddig is figyelte Katyt, most mégjobban figyelte, már ha ez lehetséges.

- Demetri, kérlek, ne...-mondta még mielőtt Dem szólhatott volna.- Muszáj beszélnem vele, de négyszemközt!

- Rendben.-morogta az orra alatt Dem. Katyék bementek Adam szobályába és Katy becsukta az ajtót. Bizonyára tudta hogy mindenszoba hangszigetelt, így nem halhatja senki, hogy miről beszélgetnek, vagy mit csinálnak.

- Ha csinál vele valamit...-mondta Dem.

- Nyugi! Dem nefeledd, nem Adam akart kettesben lenni Katyvel.-mondtam neki.

- Hé Dem, úgy tűnik, hogy a csajodnak inkább Ad jönbe és nem te!-mondta Felix. Alec egy ideig csendben ült, majd ő is megszólalt.

- Valamit titkolsz.-mondta nekem, mire én kővédermedtem.

- Ezt meg hogy érted? Három fiúnak mondtam el, hogy tetszik Ad. Szerinted mit lehetne még előletek eltitkolni?-hazudtam neki. Nem szerettem hazudni, de néha sajnos muszáj volt, és a hazugság sajnos, csak mégtöbb hazugságot szül.

- Igaz.- mondta Alec, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Ekkor kilépett az ajtón Katy.

(Katy)

Miután Adammel bementünk a szobájába becsuktam az ajtót.

- Láttad mit akartam, mi?

- Igen.

- Miért jöttél?

- Beszélnünk kell!

- Ezt már modtad.

- Ugye tudod, hogy bármikor elmondhatom ezt az egészett a kint lévőknek. Nem hinném hogy örülnének neki. Főleg mert Aro lánya. Oh, és Alec milliárd darabra tépne, márcsak azért is mert olyan közel voltál hozzá.

- Tudom. Azért jöttél, hogy megfenyegess?

- Nem.

- Akkor? Miért? Nincs időm, holmi hibrid problémáival törődnöm.

- Oh, dehogynem. Legfőképp azért mert ez nem csak az én bajom, hanem a tied is!

- Nem azért, de hálásnak kénne lenned, ha mi nem vagyunk, akkor a drágalátos apád elviszi magával Anabellet.

- Ha jól tudom épp Ana állította meg őket, mielőtt elvitték volna!

- De ha mi nem megyünk akkor még mostis ott ülnének az erdőben.

- Nem kifejezetten.

- Elég! Mond el mit akarsz és takarogy innen!

- Azt akarom, hogy hagyd békén Anabellet! Ne meny a közelébe. Világos?

- Mint a nap. Még valami?

- Semmi.

- Akkor, viszlát.- mondta és én kinyitottam az ajtót...