8.fejezet

Sziasztok mindenki! Ezennel fent van a 8. fejezet! Komikat kérek! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, ha mégsem, nyugottan írjátok meg, hogy mi nem tetszett!

xoxo

sok puszi niki23

(Katherine)
Miután Athenodora felpróbáltat ott velem, egy csomó ruhát. Megláttam, miért is kell felvennem egy alkalmi ruhát. Beavatási ceremónia. Dönthetek, hogy mi akarok lenni. Fél vér, vagy Volturi fél vér...
- Ebben mesésen festesz!-mondta Athenodora, mikor felvettem a következő ruhát. A ruha egyszerű, de mégis tökéletes volt. Karamell színe, kiemelte bőröm halvány barnaságát.
- Szerintem is!-jegyeztem meg halkan, mire Athenodora rám mosolygott.
- És hogy döntöttél? Mit fogsz választani?-kérdezte, mivel úgy gondolom, hogy sejti, hogy már láttam.
- Hiába látom a jövőt, ezt sajnos nem tudom. Minden esetre, nagyon szeretek itt lenni. A Volturi olyan, mint egy hatalmas család...
- Igen-mosolyodott el.- Én is így gondoltam, mikor engem kértek, hogy válasszak...
- Szóval, a Volturit választotta?
- Jobb, egy hatalmas családban, mint egyes egyedül. Mellesleg, nekem itt volt Caius, aki a Volturi tagja volt már akkor. És nem szívesen váltam volna el tőle.
- Értem...
- Neked pedig itt van Demetri.
- Tessék? Nem tudom, miről beszél..-adtam a hülyét.
- Először is. Nyugodtan tegezz! Másodszor... láttam, hogy néz rád Demetri, és azt is, hogy te, hogy nézel rá!
- Jó. Igaz. Szeretem. De attól, még nem biztos, hogy lenne köztünk valami.
- Látod a jövőt! Nézd meg! Nézd meg Demetri jövőjét!
- Mi?
- Csak csináld.-mondta ellent mondást nem tűrően.- Mit látsz?- és én elkezdtem neki mesélni, azt amit látok.
- Aro, kiadta Demetrinek, hogy jöjjön ide és szóljon, hogy mehetünk.
- Kutass, tovább, a jövőben!-bíztatott.
- Nem, megy! Tudja, hogy működik a képességem, és folyamatosan változtatgatja, a terveit!
- Ez sajnálatos, dolog. Most, merre jár?-kérdezte Athenodora.
- Hamarosan ide ér.-mondtam. Mikor láttam, hogy az ajtóban áll, gyorsan kinyitottam, még mielőtt bekopogott volna. Még előtte láttam, hogy fog reagálni rám, de élőben jobb tapasztalni, mint látomásban. Az álla a földet súrolta. Én elmosolyodtam, mire a száját egy halk nyögés hagyta el.
- Hé, Dem...-lépett mellé Félix, bizonyára ő is minket fog kísérni- hű Katy, nagyon csinos vagy!-mondta, mire éreztem, hogy halványan elpirulok.
- Köszi.-mosolyogtam Felixre. Mire rám mosolyogott. Dem egy szúrós pillantással jutalmazta.
- Most mi van?-kérdezte Felix- Én csak azt mondtam, hogy csinos.
- Akkor mehetünk?-kérdezte Athenodora. Szerintem, eddig a fiúk észre sem vették. Nagyon halkan nevettem és Athenodora is ugyan ezt tette.
- Igen, természetesen.-mondta Felix. Dem még mindig nem jutott szóhoz. Felix egy picit meglökte, mire észhez tért.
- Igen, persze, mehetünk.-mondta Demetri
- Rendben. Demetri, te Katyt kíséred, mi Felixszel előre megyünk és elfoglaljuk, a helyünket.
- Értettem.-mondta egyszerre a két fiú. Felix és Athenodora a következő pillanatban eltűntek. Mi kettesben maradtunk Demetrivel.
- Na?-fordultam körbe, hogy mindenhol jól láthasson.- Hogy nézek ki?
- Gyönyörű vagy.-suttogta. Bevillant egy kép a fejemben, miszerint meg akar csókolni, de sajnos kiverte a fejéből. Lemondóan sóhajtottam. Még sem akar megcsókolni. Vajon miért nem? Talán nem vagyok neki elég jó?-tettem fel magamban a kérdéseket.
- Demetri.-mondtam. Hirtelen rám nézett azokkal a gyönyörű rubinvörös szemeivel. Nehezen mondtam ki a pár szót. Azt akartam kérdezni, hogy miért nem akarsz megcsókolni, de helyette, csak ennyi lett.- Miért nem...- ekkor megjelent anyu, és Christina.
- Katy, Dem, ti miért nem vagytok, a trón teremben?-kérdezte Christina.
- Mi..-kereste a szavakat Dem. Anyu rám nézet, azzal a mindent tudó tekintetével. Mellém lépett és megérintett. Gondolatban megkérdezte: Tetszik neked?-én csak bólintottam, mire elmosolyodott.
- Christy, gyere, ugye nem szeretnél, pont Te, elkésni?-mondta anyu, húgának. A 'te' szót alaposan megnyomva.
- Jaj, Mich, ne kezd már!-nyögte Christy.
- De, de! Te is tudod, hogy gondolom ezt az egészet!-mondta anyu.
- Igen, sajnos! Oké, mennyünk még mielőtt visszafordulok!-adta be a derekát Christy.
- Remek! Akkor mi megyünk.-az utolsó szót hosszan megnyújtotta.- Ja és Dem...-nézett rá, majd rám.- vigyázz Katyre!
- Az életemnél is jobban!-mondta boldogan Demetri.
- Azt el is várom.-mondta anyu, mikor már jó messzi jártak.
- Mit...
- Azt hiszem...-mondtuk mindketten egyszerre.
- Mond csak.-mondta.
- Nem, az rá ér, inkább mond te.
- Mit szerettél volna kérdezni?-muszáj volt pont ezt kérdeznie? Most valahogy elment az a varázs, ami az előbb körbelengett minket.
- Az nem fontos.-hárítottam.
- Nekem az. Elmondod?- már olyan közel volt hozzám, hogy éreztem hűvös leheletét.
- Semmi érdekes, csak...-megint elvesztem a szemeiben. Miért kell ilyen csodálatosan kinéznie?
- Csak?-kérdezte mosolyogva, észrevette, hogy az előbb ledermedtem a szemétől. Nem jutott eszembe semmi értelmes dolog! Így hát kimondtam, azt amit nagyon nem akartam.
- Miért nem indulunk?- a mondat végén azonnal lehajtottam a fejem. Miért nem tudom kinyögni, az igazat? Demetri szomorú lett. Éreztem, de mikor felnéztem rá, arca nem mutatott semmit. Mért' kell ilyen bonyolultnak lennie, mindennek?
- Akkor induljunk.-mondta egy lemondó sóhaj kíséretében. Mikor már egész közel jártunk ismét megszólalt.
- Hogy döntöttél? Mármint, Volturis leszel, vagy..
- Nem tudom.-hárítottam ismét.
- Értem.-és tovább indult.
- Demetri, várj!-kaptam utána a kezemmel, így sikerült megfognom a vállát. Megfordult, pillantása gyengéd, de mégis fájdalmas volt.
- Igaz az, -kezdtem a mondandómat- hogy Volturisnak, csak Volturis lehet a párja?
- Igen, az. Ezt miért kérdezed?-szemében, egy kis remény csillant.
- Én.. csak..-motyogtam, mire kinyílt a hatalmas ajtó és kilépett rajta Jane. Hál' istennek!
- Hallottam, hogy jöttök.-magyarázta- Mindenki rátok vár.
- Rendben, megyünk.-mondta Demetri és a következő pillanatban, már a hatalmas vaskapun belül álltunk. Már tényleg mindenki bent volt, legalábbis, a leglényegesebb személyek. Anabelle élőben még szebben mutatott, mint a látomásomban. Mikor meglátott, rámosolyogtam, majd mellésétáltam. Tudtam a döntését. Szilárd és megingathatatlan, hiába, ha ő valamit a fejébe vesz... az mellől nem tágít! Most mégis, mint ha visszakozna egy kicsit. Vajon miért? Otthon, olyan.. semmilyen. Itt minden mesés. Minden vámpír örül nekünk, kivéve persze Alexát, de azt is meg lehet szokni. A Volturi, egy hatalmas család, mely arra vár, hogy végre befogathasson minket. Szerintem, az én döntésemet akárki simán megmondhatja, persze, ha hallja a gondolataimat. És Christina hallja...

(Christina)
Miután ott hagytuk Demetrit és Katherinet Michelle elkezdte rágni a fülemet azzal, hogy miért nem megyek vissza Arohoz. Én persze folyton azt válaszoltam neki: mert nem és kész! De mikor már elegem lett az egészből válaszoltam neki.
- Szóval.. Volturis leszel?
- Miért fontos ez?
- Nem illik kérdésre, kérdéssel válaszolni! Egyébként nagyon is az! Tudod, épp azért megyünk a trón terembe, hogy döntsünk!
- Igen, de úgy tudom, hogy ez itt a folyosó és nem a trónterem.
- Itt van minden barátunk, és a lányok is jól érzik magukat itt. Csak Aro miatt nem akarszt itt lenni, ugye?
- Igen.
- Miért gyülöldöd?
- Nem gyűlölöm.-mondtam olyan halkan, hogy csakis ő hallja.
- Akkor, miért nézel rá úgy, mintha épp a pokol legmélyére kívánnád?
- Szörnyet csinált belőlem!
- Megmentette az életed!
- Hogy utánna vámpírként éljek az idők végezetéig!
- Ha nem tette volna meg, akkor soha nem ismerted volna meg Anabellet. És Anabelle átkozná magát azért, mert miatta haltál meg!
- Ha nem lenne Anabelle, akkor már rég Aro elé álltam volna, hogy öljön meg.
- Nem lett volna képes rá! Szeret téged!
- Akkor másnak tette volna meg!
- Mindenki aki itt van, a barátunk, senki sem ölne meg!
- A törvény mindenek felett áll! Ezt ők is tudják!
- Nem hiszem el! Ilyenkor olyan csökönyös tudsz lenni! Hát nem veszed észre? Szeret téged, és te is szereted őt! Te is tudod, hogy így van, ne tagadd!-igaza van, tényleg szeretem. De mégis, mit tehetnék? Elszakítottam, magamtól életem párját, csak azért, mert megmentette az életem és így megismerhettem a kislányunkat. Hogy bocsátaná ezt meg nekem? Mikor ránézek, látom a fájdalmat a szemében.
- Na?-kérdezte, egy perc után.
- Igazad van.-Mich a nyakamba ugrott.
- Nehéz volt beismerni?-kérdezte, mire én csak bólintottam. Tovább futottunk a trón terem felé. Mind ketten boldogan. Én próbáltam nem mutatni, de Mich boldogan ugrándozott egész úton. Mikor beléptünk a terembe, már nem ugrált, de folyamatosan mosolygott. Arcáról nem lehetett levakarni azt az ezervattos mosolyt. Ahogy körbenéztem a teremben, megláttam Arot. Ö épp engem nézett a szemei vágytól, szerelemtől, fájdalomtól és szomorúságtól csillogtak. A vágyat nagyon is megértem. A ruha, amit Mich hozott nekem, viszonylag méjjen dekoltált volt, a mell része alatt egy díszes öv volt. A ruha türkizkék színe pedig kiemelte a szememet. Michelle ruhája sötétlila színű, bár egy ember azt mondaná rá, hogy sötétkék. A ruhája dekoltázsa, nem annyira mély mint az enyém. A ruha készítője inkább úgy tervezte a ruhát, hogy a viselője, minden porcikájára kecsesen illeszkedjen. Sok szemet magára vonzott. Többek között Adamt, Santiagot és Caiust, valamint Marcust is. Az utóbbi kettő igencsak meglepett. Mindketten kaptak feleségüktől egy-egy szúrós pillantást, majd lehajtották a fejüket.

(Anabelle)
Az ajtóban Afton, valamint Jane állt. Afton mondani akart valamit, de még belesem kezdett és a szája tátva maradt.
- Sziasztok!-köszöntem, majd utánnam Sulpicia.
- Remek munkát végeztél Sulpicia. Ana, gyönyörű vagy.-lelkendezett újdonsült barátnőm.
- Köszönöm.-mondtuk mind ketten egyszerre. Afton, még mindig ugyan úgy állt. Ha eddig nem volt, semmi 'olyan' gondolata felém, akkor most biztosan van.
- Afon, csukd be a szád!-parancsolt rá Sulpicia. Végre becsukta a száját! Már egy kicsit írritált...- Melyikőtök kíséri Ana?-kérdezte Sulpicia.
- Én.-mondta Jane, ettől jobb kedvem lett. Nem is tudom, mi lett volna, ha Aftonnak kell elkísérnie. Húu.. kiráz ettől a fickótól a hideg.
- Remek.-mosolygott rá Sulpicia- Akkor menyünk.- Elindultak, Aftonnal együtt a trón terem felé. Aztán Janenel mi is összemosolyogtunk és utánunk mentünk. Nem szóltunk egymáshoz útközben, de nem is kellet. A legjobb barátaink azok, akik megértenek akkor is, ha nem mondunk semmit. És Jane, számomra pontosan ilyen. Mikor beléptünk a trón terembe, mindenki örömmel nézete minden egyes léptemet, mígnem elfoglaltam a helyemet, anyu mellett. Katy még nem érkezett meg, de már hallom a szívdobogását. Alec sóvárogva nézett végig rajtam, éj fekete szemeivel, majd egy halk sóhaj hagyta el a száját, amit csakis én hallottam. Mikor már mindenki hallotta, hogy az ajtóban állnak, Jane kinyitotta Katy és Demetri előtt az ajtót, majd ők is elfoglalták, a helyüket. Katy mellettem állt. Tudta, hogy döntöttem, bizonyára már látta. De két választási lehetőségem van, és ot van az a bizonyos "mi lenne ha...". Nehéz döntés, az biztos! Miután Michelle, anyu és Katherine is elmondta, hogy döntött, én következtem. Egy kicsit meglepett, hogy anyu úgydöntött, hogy csatlakozik a Volturihoz, de úgygondoltam, hogy biztosan nem akar távol lenni tőlünk.
- Anabelle Summer.-szólalt meg Caius. Én meghajoltam előtte, illetve Caius, Marcus és apu előtt.
- Hajlandó vagy csatlakozni a Volturihoz?-tette fel a kérdést Marcus. Szóranyitottam a szám, most jön a mindent eldöntő pillanat.
- Igen.-ez az egy szó, olyan diadalmasan csengett a számból, mintha épp feleségül mentem volna valakihez... oké, ezt most hadjuk, térjünk vissza a lényegre-gondoltam, kissé zavarban.
- Köszöntünk, a Volturiban. Anabelle Volturi-mondta apu, boldogan. Mégegyszer meghajoltam előttük, majd megöleltem, az unokatestvérem.
- Demetri, miatt döntöttél, így?-suttogtam, nagyon halkan, a fülébe. Mikor elengedett, csak bólintott. Mikor elhagyhattuk a hatalmas termet, Katy ment lefeküdni, anyu és Mich is ment a saját szobájába. Így én is mentem a magaméba. El sem tudom képzelni! Volturi vagyok! És nem is akármilyen! Aro Volturi lánya vagyok, Anabelle Volturi! Hű!-gondoltam, mikor ledöltem a hatalmas barna-barna ágyamra. Lehunytam a szemem. Ha már aludni nem tudok, akkor úgy teszek! Megpróbáltam nem gondolni semmire, csak halgattam a hangokat. A kastély falain túl, a városban, meghallottam egy nagyon ismerős emberi hangot.
- Hahó? Van ithon valaki? Mrs. Summer? Sandra vagyok! Hahó!?!-mondta Sandra, bizonyára az ajtónk előtt áll és arra vár, hogy kinyissuk. Erre elmosolyodtam, azt ugyan várhatja! Meg hallottam egy másik hangot. Sandra közeléből jött a hang. De valahogy, túl dallamosan csenget, egy emberhez képest. Ekkor jöttem rá, Sandra egy vámpírral van! Kipattantak a szemeim, és lélegzet visszafolytva, halgattam a beszélgetésüket.
- Úgytűnik, nincsenek ithon.-mondta az ismeretlen vámpír.
- Igen, úgy tűnik.-válaszolt Sandra.- Nem olyan rég mentek el, úgy nagyából egy hete. Láttam, hogy összepakolnak, pár cuccot és aztán elmentek, de Anabelle nem ment velük.
- Mond csak.-mintha a vámpír férfi, mosolygott volna- Nem voltak, egy kicsit... Feldúltak?
- De.. most, hogy így mondod.. igen, azok voltak. És nagyon siettek valahová.
- Meg tudod mutatni, melyik irányba?-kérdezte a férfi nyájasan.
- A tér felé indultak.-mondta Sandra, kézségesen.
- Köszönöm, drágaságom. És most, mivel már nincs rád szükségem...-mondta a vámpír, majd egy sikítást hallottam. Sandra volt. Ő sikított, akkor a férfi... megharapta, és most bizonyára eltünteti a nyomait. Még egy sikítást hallottam, de ez a szomszéd szobából jött. Nem tétováztam, azonnal átmentem Katyhez, aki sírva ült az ágya szélén.
- Ana..-mondta szipogva.- Sandra...-és akkor rájöttem, Katy azt látta, amit én hallottam, látta amint Sandrával végez az a vámpír.
- Hallottam.-Katy mellé ültem, és könnyek nélkül sírni kezdtem.
- Mi történt?-lépett be az ajtón Dem, Alec és Jane. Demetri rögtön Katy mellé ült és magáhozölelte.
- Sandra... meghalt.-mondta Katy.
- Mi? Ki az a Sandra?-kérdezte Jane.
- Egy.. egy ember volt. A szomszédunk.-magyaráztam.
- Mi történt vele?-kérdezte Alec.
- Egy vámpír megölte.-mondtam és Dem, Alec és Jane egyszerre kapták fel a fejüket.
- De előtte..-szipogva Katy.
- Kiszedte Sandrából, hogy merre vagyunk, és az a vámpír már biztos, tudja.-mondtam.
- Azonnal tájékoztatnuk kell erről Aro-t.-mondta Jane.
- Katy, tudod, ki volt az a vámpír?-kérdezte Alec. Mintha én itt sem lennék, bár erre én sem tudtam válaszolni. Katy megrázta a fejét.
- Rendben. Menyünk, a mester elé.-mondta Dem- Nagyon fáradt vagy, vagy...
- Tudok menni.-mondta Katy, majd mind elindultunk, apu szobája felé...

Michelle és Christina ruhája:

Katherine és Anabelle ruhája: