9.fejezet

Sziasztok! Itt a 9.fejezet! A kommentekből ítélve, nagyon felkeltette a figyelmeteket ez az ismeretlen vámpír. Szóval, most írok egy kis részt az ő szemszögéből. Aztán, ugyebár a töbiekéből... most olvastam nem rég Jane és Bess közös történetét, és valahogy magával ragadott. Nem sokára (nagyából a 10.-11.fejezetben) két új szereplővel gazdagodik a történet. Ők egy ideig emberek lesznek. És több dolgot nem áruluk el róluk, majd megtudjátok a következő fejezetekben! :D Szóval jó olvasást az első és a többi szemszöghöz! 1. szemszög: ismeretlen vámpír xD direkt nem írom oda a nevét. Akkor nem tudnátok, hogy kiről van szó, bár lehet, hogy mégis... na mind1! Jó olvasást!

xoxo

sok puszi niki

(ismeretlen vámpír)
A Summer család szomszédja, igen egyszerű, emberi lény.. vagyis, csak volt. Miután megszereztem tőle, a kellő információt.. nos, nem volt rá többé szükségem, így kiszívtam belőle, minden csepp vért. Nem volt valami ízletes, de azért elment. Úgy sem voltam annyira éhes. És találkoztam, már jobb aromájú emberekkel is, bár azok már nem élnek.. Ez a vöröshajú ember, a neve nem különösképpen érdekel, elmondta, hol találom a Summeröket. A Volturi, kézségesen befogadta őket, legalábbis abból ítélve, hogy mind a Volturi kastélya felé indultak. Érdekelne, miért hagyták itt ilyen gyorsan a házukat. Bizonyára valami sürgős dolog miatt... Miután végeztem a kiscsajjal, betörtem a Summerök házába. Nem tartott egy másodpercnél tovább. Mikor beléptem, megcsapta, orromat, az a jellegzetes édeskés illat. De nem olyan intenzíven, mintha itt lennének. Az illatokat követve, megtaláltam, azt amit kerestem. Azt a helyet, ahol a legjobban érződik az illata. Az ágya bevetetlen. A szekrényéből, csak a köpenye hiányzik. Sietve távozott! De ő nem olyan! Nem hagyná itt a családját, csak úgy.. valaminek történnie kellett! Valami megcsillant az éjjeliszekrényén. Egy kicsi kerek, narancssárgás kő volt. Egy fekete lánchoz kötve. Ez az övé, Anabelleé!

(Anabelle)
- Nem, Anabelle, te nem mehetsz velük!-mondta apu. Hallani sem akart arról, hogy én is az ismeretlen vámpír után induljak.
- De miért nem?-kérdeztem.
- Erre még nem vagy felkészülve! És ha esetleg valami bajod esne...
- Igenis fel vagyok rá készülve!-mondtam mérgesen, majd egy kérlelő hangnemre váltottam- Apu, kérlek! Nem eshet bajom, ezt te is tudod! És a képességemmel együtt, nem árthat nekem, egy vámpír sem!
- Tudom.-sóhajtotta.
- Kérlek!-bevetettem a kiskutya szemeket, bár nem tudom, hogy egy vámpír, hogy néz ki ilyenkor, de remélem, hogy hasonló hatást érek el, mint félvér ként. Apu Katyre nézett, még mindig az előbbi látomása, alatt állt. Végignézte, hogy hal meg a szomszédunk...
- Katynek, nagy szüksége van most rád!-mondta. Akkor nem vállt be...
- Nem. Én jól vagyok!-próbált mosolyogni Katy. Végül apu, úgy döntött, hogy maradjak itt és üljek, nyugodtan, a fenekemen. Demetri szomorúan indult el. Ő biztos szívesen cserélt volna velem! Én sem akarom most itt hagyni Katyt, de nem hagyhatom, hogy az a vámpír, szabadon garázdálkodjon, Volterra utcáin! Katyvel, egymás mellett ültünk, az ágyán. Az ő szobája, ugyan olyan volt, mint az enyém, csak minden tengerkék volt, mint a szem színe.
- Ana.-szólított meg néhány perc elteltével. Felé néztem, és vártam, hogy folytassa- Tudod, valami ismerős volt, abban a vámpír férfiban. Mintha, már találkoztam volna vele. Neked nem volt ismerős a hangja?
- Nem tudom. Miután Daniel megharapott, mindent másként érzékelek. A hangokat, a színeket, mindent. Így nehéz megmondani, hogy hallottam-e már a hangját.
- Értem.-mondta, majd a tekintete elhomályosult. Látomása van!
- Katy! Mond el, hogy mi fog történni!-kértem.
- Sandra holttestét egyszerűen ott hagyta! Az emberek reggel megtalálják. A rendőrségtől megtudják, majd hogy egy csep vér sincs benne. Összekötik, a mi hírtelen eltünésünkel. Az emberekben gyanú támad... Mindenki fejében egy kérdés jár.. Mi van, ha vámpírok visszatértek?.-majd a látása ismét kitisztult.- El kell égetni Sandra holttestét.
- Megyek.
- Nem, mehetsz! Christina és Aro kitekeri a nyakad, ha megtudja!
- Ép ezért nem szabad megtudniuk!
- Mit gondolsz? Meddig marad titokban, hogy az újdonsült, vámpírhercegnő, eltűnt?-kérdezte, a szemei szikráztak.
- Nem vagyok vámpírhercegnő!
- De, az vagy, te is tudod! Csak nem akarod beismerni, magadnak!
- Elég! Hagyj békén!
- Ahogy óhajtja felséged!-mondta, miközben meghajolt előttem.
- Elég! Ezt fejezd be!
- Ahogy parancsolja...
- Elég! Katy, én Ana vagyok és kész! Mindig az is maradok!
- Nem, már nem vagy az! Otthon, egyszerű búskomor lány voltál. De itt egészen máshogy viselkedsz!
- Ahogyan te is!-mondtam, és kiviharoztam, a szobájából. Bementem a szobámba, és becsaptam magam után az ajtót. Lehet, hogy kicsit hangosra sikeredett, mivel, néhány másodpercel utánna, kopogtattak az ajtón.
- Akárki is vagy, hagyj békén!
- Adam vagyok.
- Akkor meg végkép!-mondtam, és egy gyors mozdulattal a fejemre rántottam a párnát.
- Hé, Adam, mi történt? Hallottam egy ajtócsapódást.-mondta egy női hang.
- Hello, Renata! Nem igazán tudom, én sem. Ép jöttem a szobámba, mikor megláttam Ana-t. Kirohant Katy szobájából, majd átment a sajátjába és jó hangosan becsapta az ajtót.-magyarázta Adam, Renatanak.
- Értem... Ana, bemehetek?-kérdezte Renata. Résnyire nyitottam az ajtót, csak, hogy halja, amit mondok. Hollófekete haja a vállára omlott, sötét vörös szemeivel, engem nézett.
- Figyelj, ha nem baj, akkor most egyedül lennék.-próbáltam rámosolyogni.
- Ne hagyjátok egyedül!-üvöltötte ki a szobáűjából Katy.
- Hagy békén!- kiabáltam Katy szobája felé.
- Kettőnk közül én látom, mi van körülöttem, nem te!-üvöltötte vissza. Megjelent Chelsea és Afton, én pedig ismét becsaptam magam után az ajtót.
- Itt meg mi történt?-kérdezte Chelsea.
- Katy és Ana összeveszett.-mondta Renata.
- Nem kéne beszélni velük?-kérdezte Adam.
- Nem láttad, mit csináltak az előbb?-hitetlenkedett Renata.
- Min vesztek össze?-kérdezte Afton- Azt hittem, jól megvannak egymással. Mégis csak rokonok!
- Mi sem tudjuk.-mondta Renata. Igazuk van. Voltaképpen, min is vesztünk össze? Legjobb barátok vagyunk, már születésünk óta. Katy nem akarja, hogy elmenjek a kastélyból. Akkor valószínűleg tud valamit, amit nekem nem mond el! De mi lehet az? Átmegyek Katyhez és megkérdezem!-amint kigondoltam a tervem, meghallottam Katy hangját.
- Nem kell átjönnöd, ahoz, hogy megkérdezd! Én nem hallak téged, de te hallasz engem! Ennyi neked elég nem?-mondta. De a jelent látja, így kigondoltam, hogy átüvöltöm, nézze a jelenemet, és így látja, majd, hogy mit mondok, de ismét megszólalt.
- Rendben, ahogy akarod.
- Mit nem akarsz elmondani nekem?-kérdeztem, a szobámban ülve.
- Mindegy mit, mondok, az elhatározásodat, nem tudom megváltoztatni. Láttam, amint elmész és találkozol azzal a vámpírral.
- Mi? Talákozni fogok vele?
-Igen. És te fogod eltüntetni Sandra holttestét is.
- Nem szívesen teszem...
-..de muszáj.-fejezte be helyettem Katy
- Igen.
- Csak egy dolgot ígérj meg nekem!-mondta Katy.- Próbáld meg elkerülni azt a vámpírt!
- Megpróbálom!- mondtam és kinyitottam az ablakom. Nem voltam olyan magasan, de úgy sem eshet bajom... Felvettem a köpenyem és nekikészültem az ugrásnak.
- Ved fel a kapucnit, is! Ha nem akarod, hogy észrevegyen az örség.-mondta Katy. Feltettem a kapucnit.
- Köszönöm, most legszívesebben megölelnélek!
- Ráérsz, ha visszajöttél. Vigyázz magadra!
- Rendben.-és kiugrottam az ablakon. Halk puffanással értem földet, amit csakis én, illetve, egy méteres körzetben lévő vámpírok hallották volna. De szerencsére, nincs ilyen. A biztonság kedvéért, azért körbe néztem, hála a vámpírlátásnak, mindent ugyan úgy láttam, mint napfényben. Katynek igaza volt, nem messze tőllem, két testőr, pontosabban Santiago és Adam. A fák takarásába vonultam, hogy biztosan ne vegyenek észre, majd elindultam a város felé. Nem tartott fél percig sem, és máris a házunk nál voltam. Sandra teste a földön hevert, vér nem volt benne, egy csep sem. Katynek igaza volt. Megfogtam Sandra élettelen testét, bár a hányinger kerülgetett, és letettem egy üres sikátorban. Körbenéztem, nem volt a közelemben senki. Egy utolsó pillantást vetettem, a szomszéd lány testére, majd az erőmmel, elhamvasztottam. Miután, Sandra testéből, csupán, hamu maradt, könnyek nélköl zokogni kezdtem. Térdre rogytam a szürkés por mellett. Ha egy hárpia is volt... akkor is, csak egy volterrai ember! Ez a vámpír.. megszegte, a Volterrára vonatkozó törvényeket! Megölt egy emert Volterrában! Ezért, minimum börön büntetés jár. A szél felém sodort egy illatot. Felálltam és támadó állásba helyezkedtem. Ez ő! Az az ismeretlen vámpír! Hallásomnak köszönhetően, pontosan tudtam, merre jár, és milyen gyorsan ér ide. Nagyjából öt másodperc. A szél felémsodort másik három vámpír illatát. Felismertem őket! Alec, Jane és Demtri. Üldözik az ismeretlent! Aki épp felém tart!
- Alec, lassíts! Mi nem vagyunk olyan gyorsak mint te!-hallottam Jane hangját.
- Nem lehet! Akkor elveszítjük, így is túl gyorsan tűnik el a nyoma.-mondta Alec. Akkor ezért nem éreztem Sandran a vámpírt. De ez hogy lehetséges....? A következő pillanatban megláttam magam előtt egy bíborvörös tekintetet. Ahogy ránéztem... Nem, az nem lehet! Hátrálni kezdtem. Utánnam jött, egy lépésnyi távolság sem volt köztünk.
- Bells, rég láttalak!- hajolt meg előttem.
- Miért vagy itt?-kérdeztem, a szemeimet, folyamatosan rajta tartva.
- Meglátogatlak.
- Miért ölted meg Sandrát?-kérdeztem morogva.
- Óh, szóval ez volt a neve? Látom végre tudod, hogy mi vagy!-mosolygott rám.
- Több vagyok, mint gondolnád!-morogtam rá.
- Azt mindig is tudtam, de beszélgessünk máshol! Gyere.- megfogta a kezem és az erdőbe szaladtunk..

(Jane)
Egy ideig sikerült üldöznünk, azt a vámpírt, de a nyoma, gyorsabban tűnt el, mint ahogy azt gondoltuk. Egy helyen, azonban ott maradt, de egy másik, ismerős vámpír illat is ott volt. Egy túlságosan is ismerős vámpíré.
- Anabelle.-suttogtam. Demetri megfogta a szürkés színű hamut, amiből a Sandra nevű lány illata érződött.
- Még meleg, nem olyan rég, még itt volt.-mondta Dem. Alec megfogott egy útjába kerülő fát és tövestül kitépte, a helyéről, majd kettétörte. Anabelle az ismeretlen vámpírral van! Nem csodálom, hogy ilyen.
- Alec..
- Nem, Jane! Anabelle vele van! És nem tudjuk követni, túl jól rejti el a nyomát!
- De..-próbáltam, volna valahogy megvígasztalni, de nem tudtam sehogysem, bár nem is hagyta.
- Nincs, de! Segítenünk kell rajta, de nem tudunk!
- Alec, nyugodj meg!-mondta Demetri.
- Te meg tudnál nyugodni, ha Katy lenne ezzel az akárkivel?!?!?-Alec egyre idegesebb lett.
- Alec, azzal, hogy üvöltesz, nem oldasz meg semmit!-mondtam neki. A következő pillanatban, egy fekete ferrári állt meg mellettünk. Mindhárman a kocsit figyeltük. Kinyílt a sofőr felöli ajtó és Katy szált ki rajta.
- Mit keresel itt?-kérdeztem.
- Ana, az unokatestvérem! Láttam merre mentek! Ha ti nem is, én meg tudom találni!-mondta Katy.
- És a kocsi?
- Nem vagyok olyan gyors mint ti.
- Hol van, Ana?-kérdezte Alec.
- Az erdőben.
- Pontosabban?
- Alec, nyugodj meg! Ana-nak nem esik baja! Ismeri a vámpírt.
- Mi?!?-kérdeztük mindhárman egyszerre.
- Katy, ezt, hogy érted?-kérdezte Dem.
- Legyen annyi elég, hogy semmi baja nem lesz, de menyjünk érte!
- És hogy gondoltad? Te mondtad, hogy nem vagy olyan gyors mint mi, akkor hogy akarod tartani velünk a tempót?-kérdezte Alec. Katy Demetrire nézett. Dem értette a nézését.
- Ha, nem nagy hátrány.-mondta Katy.
- Nem az.-mondta Dem és a következő pillanatban, Katy a hátán volt. Így tényleg lesz olyan gyors, mint mi.
- Merre?
- Keletre. Ahol van az a nagy kő, ott vannak.
- Tudom, hol van.-mondtam és a kis csoportunk élére álltam.- Innen 3 percre.-elindultunk Anabelleért, még ha Katy azt is mondta, hogy nem esik baja, nekem rosz előérzetem támadt, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, futottam, oda, ahová Katy mondta...

A fekete ferrári:

komihatár: nem tudom.. remélem, kapok legalább annyit mint az előzőhöz...
következő friss: amint kész, hozom.
puszi: Niki